Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

az én szülői házam. így 1960 karácsony ünnepére elhoztuk a beteg édesanyámat. Az orvos is javasolta, és azzal a szomorú hírrel vigasztalt, hogy nem sok az ideje már. De hála Istennek még öt évvel megtoldottuk az orvosok készséges segítségével. Édesapám még a házában otthon maradt, mikor édesanyámat elhoztam. Nem akarta az ő kedves otthonát otthagyni. Járogatott hozzám édesanyámat visszacsalogatni. Ha egy kicsit könnyebben érezte magát anyám, már bízott, hogy elviszi. Ugye visszajössz anynyukom? Csak jobb nekünk otthon! 90 éves volt, amikor hozzánk jött teljesen lakni. 93 volt, amikor édesanyám meghalt. Ö két évvel élte túl. Keserves évek öt éven körösztül (1960—65-ig) csak a csoporttal tudtam foglalkozni. Közben 1963-ban férjem kapott egy lábfertőzést. Visszeres volt a lába, a sok munka megerőltette, megfertőződött. így egy hónapot dolgozott, kettőt pedig betegen feküdt. Édesanyám halála után férjem betegsége súlyosabbra fordult. Sajnos ezt a betegséget meg lehetett szerezni, de szabadulni tőle reménytelen volt. A fertőzéses fekély mindig tovább terjedt. A nagy fájdalomtól lábbelit nem tudott viselni. Ilyen körülmények között éltünk. Etuskám már másodikos gimnazista volt. Ö igen szorgalmas, jó gyermekként növekedett. Mint két barát, úgy éltünk. Nagyon megértett engem, mindenben segített nekem. Csak azért bosszankodott szegénykém, ha 15—20 gyermek bejött a szobába és takarítani kellett utánuk. Bizony ez sokszor előfordult. Még az is, hogy ott is próbáltunk. Mindig tele volt a házeleje az utca felől, meg az udvar velük. Nem is csodálom, hogy a sok emberi vélemény úgy ítél, — ,,jó' megfizetnek ezért a Julónak, másképp nem csinálná." •— Ezt aztán megfizetni nem tudná senki! Talán csak az a sok-sok jó szív. aki elismeréssel gondol rám és minden jót kíván hozzá; erőt, egész^ séget ! Az ilyesmit folytatni pénzért nem is lehet. A lányom A lányomról még keveset írtam, pedig ő volt minden örömöm, boldogságom. Jó, igen jó gyermek volt. Ö is szerepelt a csoportomban. 4—5 éves korától népviseletben járt 6. osztályos koráig. Pici korában el akartam terelni a figyelmét a népviselettől, de néki igen tetszett. Alig várta, hogy az enyéimet magára húzza. Ketté szerette volna vágni az én bő, ráncos szoknyámat, mert néki kettő lenne, ha egyet szétvágnánk. Egy farsangi bálra készítettem az első keményre vasalt, ráncos, fehér alsókat és teljes öltözetet. 4 éves volt. Igen riszálta a szoknyáit! El is szökött a faluba bemutatni, olyan boldog volt. Az általános iskolát nagy szorgalommal végezte végig. Ez mindent pótolt részemre. A tanulás mellett jött velem, a mezei munkákba is segített. Odahaza is mindenhez értett. Féltett engem nagyon. Nagyon szerette a szüleimet. Édesapámmal gyermeki barátságban élt. Úgy dédelgette őket, mint a bábujait. Gimnazista korában erősebb volt nálam. Szemrebbenés nélkül fürösztötte őket. Mosdatta, fésülte, viccel ütötte el gyöngeségüket. Etikém 1967-ben érettségizett. De ezt az én drága jó apám nem érte meg, három hónappal megelőzte halála. Etike is nagyon kesergett nagyapjáért, igen hiányzott az életéből; nagyot, és bölcset látott 36