Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

benne. Máig is kedves emlékei között őrzi szavait, létezését és megőrizte sok-sok jó tulajdonságát. Apám halála nagy megrázkódtatás volt számomra — hiszen ami- ^pí ket később leírok, mind tőle tanultam. 95. évében halt meg. 1967. március 7-én. Nem látszott rajta, hogy a halála előtt áll. — Betegségét sem vállalta, de én megéreztem. Előtte egy órával a szomszéd bácsi jött őt meglátogatni. Még énekelt neki valamilyen nótát. És szépen elbeszélgettek együtt. Körülbelül úgy három napig volt gyönge, ágyba kívánkozott. Nagyon féltem attól a naptól, hogy elvesztem őt. Szerettem volna az életét megnyújtani. Esküszöm, bármit adtam volna érte! Szegény anyám részére megváltás volt a halál, 10 évig beteg, de apám örökké mozgó lény volt. Ha olyan spicces állapotban volt élete sok-sok napjában, édesanyám mindig azzal fenyegette: — „megállj, megállj, ráfizetsz te erre ! Olyan halált ad az Isten néked büntetésül ezért a tettedért, hogy a családod is megkeserüli!" Sokszor kísért ez a gondolat: mi lesz, ha bekövetkezik ? A csoportom új tagjai nálam voltak. Ővelük is jól elbeszélgetett. Szerette a barátságot. Készültünk szereplésre. Még kedélyesen ő is kereste a régi dalokat az emlékezetében. Felemlítette még azt is, hogy semmi nem érdekli őt már az életben, csak az Etelkám lakodalmát szeretné megérni. Utána önként lefeküdne a deszkára; ő nem fél a haláltól. Aki született, annak halni is kell. (Neki volt egy bácsikája, az édesanyja nagybátyja, az megmondta mellik nap fog meghalni, az sem félt tőle. Saját maga lemosakodott, megborotválkozott, felöltözött és lefeküdt arra a helyre, ahol aztán fel is ravatalozták. Ezt sokat mesélte. A bácsikája szent életű ember volt. Nagyhéten az ételt nem fogyasztotta, csak 9 szem tisztabúzát, és egy pohár vizet naponta. Több mindent megjósolt előre. Nőtlen volt, azt is mondta, hogy a 63. évében hal meg. Bottyánban lakott. Sokat vezekelt, gyógyított imával mindenféle betegséget. Péntekeken is böjtölt.. Szerdán és szombaton is csak egyszer étkezett. Akkor is csak zöldségfélét. Babinszky Jánosnak hívták.) Gyönyörű halála volt az én édesapámnak is. Reggel már láttam az elkövetkezendőket. Elvégeztem mindent körülötte. A vendég is elment. Szóltam a férjemnek, menjünk ki az udvart összetakarítani, tavasz kezdetén a téli hulladékokat. Ha valami történik, énnekem nem lesz erőm dolgozni. Megkérdeztem tőle is, nem kér-e valamit, mert ki szeretnék menni dolgozni. Ezt a szót, hogy dolgozni, igen értékelte, és örömmel vett tudomást róla. Szinte részvéttel bocsájtott el. Kérte, hogy tegyek az ágyához egy pohár vizet, meg a mentolos cukorkáját, és elmehetek, majd ő el lesz egyedül is. Ügy is történt. Kint a tavaszi olvadás a falakat is leáztatta. Ezért maltert készítettünk Imrével. Egy félóra eltelte után bejöttem megnézni őt, hogy nem kérne-e már valamit? Ülve találtam az ágyában. Olyan tekintettel és hangnemen szólt, mint aki nem emlékezett volna, hogy hol vagyok. Jaj Julkám, hol vagy? Gyere fiam mellém! Odarohanok hozzá, hogy mit is szeretne? Átöleltem, kérdeztem tőle: „fáj valamije, beteg, édesapám?" Mosolyogva válaszolt: — „Én Julkám, na37