Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

vezető. A téesz igen rosszul gazdálkodott a kezdetén. Nem dolgoztak az emberek szívesen, mindenki vágyódott az előző életformára. 1960 volt az első év. Az emberek kamrája még bírta, mert a múlt évtől maradt. Ha valami elfogyott, elment és hozott magának a tsz-ből. „Minden a miénk" — mondogatták. Engem is hívtak a többiek, de a férjem nem engedte meg. •— „Hogy képzeled el azt, hogy mi lopjunk?! Mit szólnak az emberek? Hogy mondhatom nekik azt, hogy ne vidd el, mert nem tudunk a végén semmit osztani?" — Bár annak nem is hiányzott az osztás, aki szerzett magának. Ez csak annak volt nehéz, aki nem szerzett. Három évig volt a férjem brigádvezető, de ez tíz évet rabolt el az életemből. Mindenki őrá kiabált. Néki mindennap korán reggel hajtani kellett az embereket munkába, mert másképp nem mentek. Még úgy is haragudtak. Bosszújukat őrajta töltötték. Nem jól zárt a téesz. Csak éppen a fejadag volt meg a kenyérből. Nálunk volt három idős szülő. Apósom 74 éves, édesanyám 80 éves, édesapám 88. Etikém 10 éves volt. Tőlük én sehová nem mehettem dolgozni, csak a férjem. Nekem kellett, főzni, mosni, takarítani, háztájit rendben tartani, kapálni a kertet. Az én dolgom volt a háziállatok kezelése, rendezése is. Éppen elég volt. Az a tudat mindig ott kísért: hová fogok jutni ebben a nehéz helyzetben? Nem a férjemnek való volt ez a beosztás, aki nagyon igazságos volt. Büszkén meséli, hogy ő életében egyszer lopott, gyermekkora- Koza apó diója ban. Elcsalták a szőlőbe diót bengézni, benge nem volt már, összeszedték mások. De az öreg Koza apónak nem volt még leverve a diója. Fölmentek a fára szedni, hogy üresen ne jöjjenek már haza. Egyszer megjelent a fa alatt az öreg apó. Leugráltak a fáról. Nagyon megpirongatta őt. Kérdezte tőle, „kinek vagy a fija?" Meglepetésében bevallá. Utána még nagyobb lett a hang: apád nagyon becsületes ember fiam, te meg ilyen csibész vagy? Neki ez nagyon rosszul esett. Megfogadta, hogy ő soha senkitől, és sehonnan még egy szalmaszálat sem vesz el. Nagyon várta apónak a halálát, mert megszólította érte mindig, amikor találkozott vele. Amikor elért az idő, hogy a harang jelezte Koza apó halálát, felsóhajtott: — „na meg szabadultam. Többé nem mondja apó a diót." Ebben a korszakban nem is gondolhattam a művészetre. Az éle- Legszebb időm tem legszebb ideje így szállt el felettem. Az akaraterő égett bennem, elszállt vágytam a többi népművészet mesterei közé, de a nehéz körülményeim csak alig engedtek meg valamit. Sokan — az ország különböző részeiről — felkerestek, biztatgattak, hogy ne lankadjak, dolgozzak, majd egyszer minden jóra fordul, borúra is fény derül. 1960 őszén elhalálozott apósom agyvérzésben. Ez is megtört, mert igen jó ember volt, sokat segített nekem. Nem volt indulatos, házias volt. A korai özvegység miatt ő végezte az asszonyi munkákat is és így több mindenhez értett. Ha én elmentem valahová, ő elvégezte még az én munkámat is. Eddig voltak az én szüleim is külön háztartásban. Odajártam őket ápolni, gondozni. Kenyeret én sütöttem az ő részükre is. Mi hizlaltuk a hízójukat, amit karácsonyra vágtunk minden évben. Apósom halála után nem bírtam azt az állapotot, hogy lejárjak a szüleim ápolására az ő lakásukba. Tizedik ház volt hozzánk az övéké, 35