Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

Ez a dal volt az ünnepi kiáltvány. Énekeltek tíz dalt a körbe, már bekiáltotta a bál rikkancsa : Összetört a kocsi kereke, Mivel megyek a babámhoz este, Lábammal, a kampós botommal, Vár az én rózsám forró csókokkal. Farsang van, mulassunk nagyon, Hogy a rózsám enyém maradjon. Mondom én is, mondja maga is, Valamennyi legény mind hamis, Megölel, megcsókol, Elfordul, kinevet, százra gondol, Farsang van, mulassunk nagyon, Bánat mitőlünk pokolba fusson. Hétfőn reggel nyolctól éjfél után 2 óráig ment a daj-daj. Nem unta magát senki. Esetleg az, aki petrezselymet árult. De az is belefáradt. Talán még jobban, mint aki szakadásig járta. Na, azért került a falu fiatalsága között olyan is, aki nem szeretett táncolni. De nem lehetett néki nemet mondani, farsangot szabotálni. Isten ments! Édesanyjának megszakadt volna a szíve bánatában. Na meg a jegybéli mátkájának is! Taposkált, ahogy tudott, ide-oda lökdelték őket. Én is ismertem egypárat, akinek farsang után egy hétig el volt a karja zsibbadva, mert állandóan készültségbe tartotta, 3 napon köresztül. Könyökével védekezett azoktól, akik „meg voltak keveredve", úgy járták. Azokat meg, akik nem tudtak táncolni, úgy heccelték, hogy: „Bot a lábuk, csak mákot törnek tánc alatt", vagy: „Tapos mint a lúd a jégen", vagy: „Ügy járja a közepébe, mint a nyomtatós ló az asztagban". Meg-megtaszították az ilyen táncosokat, ezzel a szöveggel: „Ne aludj Jóska! te itt pihened ki magad?" Nem is szerették a lányok az olyan legényeket! Csak az anyák! Azok aztán birták szöveggel, ha el kellett beszélni egy csinos szép legényt a leányuktól. Olyat aki szépen tudott mulatni, énekelni, táncolni, de mása nem volt néki, esetleg a béresostora!" — „Óh lányom, táncból nem él meg az ember! Azt csak most kell! Utána kinek van kedve táncolni? Jönnek a gyerekek sorba és vége a táncnak! Majd megszokjatok egymást, a sors a legjobb nevelő. Fiatalság bolondság! jó' gondold meg, meg ne bánd". Kedd volt a harmadik nap. Akkor már fáradtak voltak a fiatalok, Kedd különösen, ha nem jó volt a zenekar. De ha az jól játszott, egy hétig is jártuk volna! Pedig az a sok szoknya szorította a csípőnket! Ránk voltak úgy kötve, hogy le ne csússzanak! Ahogy szállt a szoknya, hozzácsapódott a többihez, vissza kellett tartani. Elég nehéz volt! Farsangon aki sokat táncolt jól megszorított szoknyákkal, annak ki is sebesedett a csípője. De erre nem volt szabad tekinteni, mert azt megszólták, hogy „nyim-nyám, nem is lesz abból élelmes asszony". 311