Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

Ott tartottak vagy tizenkét napig és végül megállapították, hogy krónikus vakbél. Én úgy láttam, hogy csak a pénzemet akarják. Kórházban A kórházban látottak, hallottak alapján nem volt maradásom, megszöktem. 30 fokos hideg volt 1946 januárjában, amikor jöttem haza. Agyonfagytam. A régi állomáshoz igen messzire laktunk. Senki sem várt, csak a kutyám. Az eljött elibém. A félúton találkoztam vele. Szűkölve jött, amikor közel ért hozzám, meg sem ijedtem tőle. Felismertem a hold fényénél, hogy a miénk. Azt az örömet, ahogy az engemet fogadott! Ezt ha mástól hallanám, nem hinném el. Körülbelül 400 méterre jött elém. Mesélte a férjem, hogy mindig sírt a kutya, ahogy én eljöttem hazulról. Váratlan vendégként léptem a szobába. Jószüleim ott voltak. Egyik barátnőm és a szomszédasszony is. Mindenki megrémült, hogy hogy kerültem haza? Gondolták, hogy elbocsájtottak. Nem tudták mire vélni hazaérkezésem. De én megmagyaráztam nekik. Egy hónapig idehaza kínlódtam. Egy hónap múlva, rábeszéltek, így visszamentem, mert igen-igen gyönge voltam. Amikor odaértem, kedvesen fogadtak. A főorvos úr becsomagolta a sok szoknyám a férjem táskájába, hogy meg ne tudjak ismét szökni. 10 órára odaértünk, 12 órakor már a vakbélműtéten is túl voltam. Tényleg ez volt a baj és betegség, mert utána teljesen rendbe jöttem. Rengeteget dolgoztam. Sok volt a munka, mert a föld is sok volt kettőnknek a férjemmel. zolgatok újra 1947-ben már foglalkoztam a rajzolásokkal, kézimunkákkal. Kiállítás volt a járáson, Aszódon. Nálunk is a faluban. Néprajzkutatók jöttek, úgy mint régen, a háború előtt. Sok gyermekrajzom tönkrement a front alatt a múzeumban, ami bombatalálatot kapott. Űjból rajzoltam őket, 1948-ban. Igen nagy mozgalom indult az 1848-as szabadságharc eseményeinek felkutatására. Nálam Molnár Rózsa járt, az Erzsébet Gimnázium rajztanárnője. Az ő feladata Galgamácsa volt. Hosszú ideig nálam tartózkodott. Volt anyag bőven. Ö gyönyörűen festett és rajzolt. Rólam is készített képeket. Igen kértem őt, hogy segítsen nekem az arc kontúrjában, én nem szépen rajzolom a fejeket. 1947-ben még ment a csere-világ. A város sokáig érezte a háborút. Mindent ígértem Rózsának, hogy segítsen. Azt felelte : — „Julóka, a kezem szakadjon el inkább, mint én magát tönkretegyem. Maga csak így folytassa tovább, így, ahogy maga elkezdte, ez az igazi. Ha én elrontanám, sem ez nem lenne, sem az amire gondol." Kiállították 1948-ban volt egy nagy kiállítás Budapesten a Városházán. Ott rajzaimat szerepeltem képekkel, négy nap pedig a kiállítóteremben fontam több népművésszel. Több kiállításon részt vettem önként, vagy megbízás alapján. Dr. Gönyey Sándor tanár a Néprajzi Múzeumtól ekkor is járogatott le. Megvolt a kapcsolat mindig közöttünk. Megszületett 1949. június 11-én megszületett az én Etelka kislányom. Igen Etelka nehéz körülmények között. Hatalmas baba volt (72 cm, 4,80 kg), nekem, a törékeny, 48 kg-os súlyú asszonynak. Ezekben az években, míg a kicsi baba két évét el nem érte, keveset tudtam dolgozni a népművészetnek, mert sok volt a háztartás, a gazdaság, az állatok. Szüleim ereje mindig kevesebb lett. Édesapám a nyolcvanadik événél tartott. Édesanyám fiatalabb volt jóval, de beteg volt szegény, sokat. Eljött hozzám, a kicsihez, de fel sem bírta venni. Igen nagy súlya 30