Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

hogy az semmi, majd minden lesz. Ö nem is várt semmi mást, csak azt, hogy életben találjon bennünket. Elkezdjük Elkezdtük az életet újra. Szegényen, de boldogan. Nagyon sok az életet nehézségen mentünk körösztül. Ezt nem is részletezem, hiszen mindenki kivette ebből a részét. Még rettenetesebb formában is. örültünk, hogy életben maradtunk. Ott éltük át a háborút szüleimnél. Ők kíméltek, ahogy tudtak. Férjem közmunkába járt. Mivel nagy lakásunk volt, magazinnak használták fel a szovjetek. Vagonszámra tárolták a szappant nálunk. Ört állítottak oda, aki többé senkit be nem eresztett hozzánk. Igazán jó volt. Édesapámnak megmaradt egy tehénkéje és egy üszője. Fogott egy kóborló szürke lovat is, az is megmaradt az istállóban, mert a fegyveres őr vigyázott ránk. Vojna kaput! Majd tavaszon, április 4-e meghozta azt a nagy-nagy örömhírt, hogy a háborúnak vége lett. Az utcán rohangásztak az emberek hihetetlen boldog arccal és csak ezt mondták kórusban: A háborúnak vége! Az oroszok pedig kiáltva: — vojna kaput! vojna kaput! ölelték egymást: pasli doma. Nem is tudom jól írom-e, mert így jegyeztem meg emlékezetemben. Hát ezt a napot emlékeink őrzik örökre! Elkezdődött ezzel az igazi élet! A semmiből nagyot alkotott mindenki! Megindult a népvándorlás. Mérföldeket, hosszú-hosszú kilométereket mentek az emberek hazafelé, gyalog. Jöttek a foglyok, egyik hír a másikat követte. A földműveléshez befogták a teheneket az igába. Sőt ha nagyobb vagy nehezebb munka volt, egy tehenet és egy lovat fogtak össze. Szántott, vetett a nép. Nekünk az az egy deres lovunk volt. Igen erős volt egyedül is, úgy-ahogy megtette. Gyermekem Július utolján már igen nehezen viseltem a napot. Reggelre, született augusztus elsejére megszületett az én aranyos kislányom, Erzsike. Egy nyolcvanéves falusi bába néni volt mellettem. Saját gyakorlata képesítette szülésznőnek, öt hívták ezek előtt régebben szülésznőnek. Nálunk a községben nem volt szülésznő, csak Vácegresen. Éjszaka ki mert abban az időben egyik községből a másikba menni? Nem volt nehéz szülés, megfelelt ő is. Kedves néni volt, igen vicces. Ahogy én ott vergődtem, vigasztalt az ő keserveivel. Most is eszembe vannak szegénynek a szavai: — „Ne jajgass Julókám, ezt ki kell bírni. Nekem is volt három." Vagy négyet mondott, nem is tudom már. Ezekkel a szavakkal vigasztalt: „Látom, ti boldogok vagytok. Imre nagyon el van keseredve, félt Téged. Én nem szerettem az én öregem, és mégis lettek gyerekek. Sokat otthagytam, pedig akkor ez nem is volt divat. De nem jött a vén betyár értem, magamnak kellett visszamenni. Amikor elmentem csak könnyebb volt, mert a hátam volt feléje, de amikor visszamentem, a pofikám kellett betolni. Az én szerelmem más volt. Az volt az igazi!, de nem lehettem az övé. Ö sem boldog, de én sem. Hidd el nékem, ha mellettem jött ki a templomból, — ugye ott sokan vagyunk! Könnyebb volt a lelkemnek, ha a könyökem hozzáért." (Közöttük is a szülők akadályozták meg a házasságot.) 28