Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

húszszor is, mert útkeresztezésnél lakunk. Ismét kopogott valaki, egész halkan. Én nem mertem szólni addig, míg ő nem szólt. Egyszer megszólalt. Azonnal felismertem a hangját. Nagyot kiáltottam: — „Nagyapa, itthon van Imre!" — Szaladtam az ajtóhoz, hogy beengedjem. Imre megjött Mire bejött, már az apósom ült az ágyában. Mindjárt az volt az első kérdése: hogy jött haza, ki engedte el, akkor, amikor itt a front a szomszéd faluban egy hónapja? Én már hozzá is fűztem, hogy nem fogsz ugye visszamenni? De ő hallani sem akart róla. Az ilyesmiért nem jól fizetnek! Nagyon sok embert látott ő az út szélén elhullva! Öt hazaengedte a tisztje, hogy elköszönjön tőlünk, mert mennek ki Németországba. Én igen elkeseredtem, de az biztatott, hogy három napot kapott. Addig hátha átesünk a fronton, és itthon marad. Elmúlott a három nap is. Mikulás napján indult vissza. Mutattam néki az istállótetőt, amit a bomba megrongált. Meg kéne csinálni, ö azt válaszolta: — „Ellesznek az állatok addig már ebbe is, csak ennél rosszabb ne legyen! Nem fog itt semmi maradni! Láttam én a németeket, úgy kiürítik a falvakat, hogy még magnak sem marad egy állat sem!" Mindig kitért a kérésem elől. Csak az életünk maradjon meg, a többi nem érdekes. Férjemet Én csak nem nyugodtam. Valamit kéne tennem addig, míg mentjük idehaza van, utána csak a nyoma marad. El is döntöttem, mit fogok tenni. Elmentem a községházhoz, megkértem a jegyzőt, hogy egy igazolással bizonyítsa, hogy a bomba a lakás alatt van, a tető meg megrongálódott. Rám néz a jegyző és szól: — „Julókám, nem lehet. Én nekem ki van adva annyiféle rendelet a szabotálással kapcsolatosan. Nem merem. — Főjegyző úr! Ki akar szabotálni? Annyi fiatalember idehaza van, azt nem veszi észre? És nemzetőrök. Nekem itt vannak az öreg szüleim, a hatvanéves hadirokkant apósom, én is igen gyönge vagyok. Én nem kérek semmit, csak egy igazolást. Maga ne írjon kérelmet. Majd ő kér, amit éppen akar. Ha adnak elfogadja, ha nem, belenyugszik." Nehezen megírta, csak két sorban, hogy bomba érte a lakásunkat. Én ezzel a kis papirossal olyan boldogan jöttem haza! Tudtam, szeretik ott őt. Az volt a nagy bizonyíték, hogy hazaengedték szabadságra akkor, amikor ez hihetetlenség volt. Tehát dec. 6-án elindult vissza Esztergom mellé, Süttőre. Ott állomásoztak. Üjra a fronton Elkísértem a szomszéd község határáig. A sok tank és katona között sírtunk, de bíztam. Mivel már a közlekedés nagyon nehéz volt, csak éjszaka, vagy reggelre ért be 7-én. Jelentkezett. A tisztje ránézett és így szólt: — „Visszajöttél? — Igen." Átadta néki azt a két sor igazolást. Nem szólt semmit. Elvette tőle, és írta is a hétnapos szabadságot néki. Többen felszólaltak: Hová mennél már vissza? Vácnál vannak az oroszok! Igen ám, csak úgy sarló alakban, de Bagnál már egy hónapja állnak! — válaszolt a tisztje. Megkapta a szabadságos levelét. Búcsút véve visszaindult azzal a reménnyel, „ha időt kapsz, életet nyersz." De már vonatjárat nem volt. Autókkal jött, ahogy tudott. 7-én este ért Budapestre. Onnan már Veresegyháza felé semmi jármű nem jött, csak német tankok és felderítők. Azok a magyart nem vették fel. így Budapestről gyalog indult haza. Ezt 26