Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

Jött a fölső-szomszéd bácsi — hatvanöt éves lehetett — és a menye, a szomszéd Julcsánk, akit még ma is úgy hívok. Hiszen együtt öregedünk, az az egy év, ami különbözött, nem számít. Ők segítették az állatokat széthurcolni, meg apósom édesapámmal. Egyéb hoJminkat az alsó épület alatti pincébe hurcoltuk, az különálló volt. Szüleim hazaballagtak elkeseredve, apósom is velük ment, én meg átmentem a szomszédba. Nem nagyon messzire a robbanó bombától. Egy út választott el bennünket tőlük. A németek azonnal elfoglalták a lakást, ahogy mi kiköltöztünk belőle. Ők nem féltek a robbanó bombától. Csak egy szoba — az első — volt, amelyben nem voltak katonák. Sertéseink odahaza maradtak, meg a szárnyas állatok. Haza kellett mennem etetni mindig. Reggel amikor kivirradt, egymás után érdeklődtünk, hogy ki élte túl az éjszakát. Hallom az újságot, hogy a harmadik szomszéd kertjébe esett le az esteli bomba, ami robbant. Akkora gödröt vágott ki, hogy három tank beleférne. Jöttek hozzánk is megmérni a kerületét, ami azonos volt a másikkal. Az a varrógépzúgású repülő szórta a németekre. Az mindig kettőt „tojött" ki a földre. Letelt a 72 óra, le a 144 is, és a többi is utána. De a mi bombánk az csöndben hallgatott a fal tövében. Ami hozzánk esett, — mint később megtudtuk — annak kint maradt az abroncsa és a gyújtószöge elferdült, amikor a szarufába vágódott. Háború után vették ki a műszerészek. Kivitték a mezőre, ott robbantották fel. Még akkor is olyan karambolt csinált, hogy a faluszéli házakról elsöpörte a cserepet. Szelepcsényi Kovácsék hozzánk körülbelül a tizedik házban laktak. Az ablakjukon berepült egy szilánk. Mancika tükörjét össze is törte. Nálunk csak a tetőt szakította be az istállónál, amikor odaesett. Mivel nem bírtam a végét kivárni, hogy felrobbanjon a bomba, haza kellett mennem. Hogy milyen érzés volt ott tartózkodnom, arról nem is beszélek. Mindig a robbanást vártam. És még azzal nem is dicsekedtem, hogy az első kislányommal állapotos voltam. Azt is elég volt viselnem, nem még ezt a sok rosszat. Az első szobába költöztünk, mert a németek a másikat elfoglalták. Onnan jártak ki a frontra, amely a szomszéd község határaiban állt. Esténként készenlétben voltam mindig. A táskába bepakolva a szükséges dolgok, és ha riadó volt, szaladtam a bunkerbe. Apósom mindig kerekre levetkőzött és lepihent. Meg is hagyta nékem, hogy ne költsem fel, bár mi van, annyira mindegy. El volt ő telve már a földi nehézségekkel. Imrétől már azon a héten nem kaptunk levelet. Amikor apósom Férjem forspontban volt Esztergomban — a bombaesés előtt —, véletlenül a fronton találkozott vele a Dunánál. Aknákat szedtek, vagy raktak, nem is tudom már. Akkor üzente tőle, hogy viszik ki őket Németországba. Én is abba építettem be a gondolataim, hogy azért nem ír, mert elvitték őket. Azon este én egyedül virrasztottam, a petróleumlámpa előttem az asztalon, úgy mint amikor rajzolgattam. De most nem rajzoltam. Egyszer valami kopogást hallottam. Gondoltam, hogy valaki a németeket keresi. De azok is aludtak. Vagy valaki az utat kérdezi, hogy merre kell menni. Ezért is bekopogtak minden este 25