Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Irodalom - G. Sin Edit: Gyóni Géza Pest megyében és Budapesten töltött évei (1906–1910)

Gyóni Géza társadalmi helyzetét tekintve közbülső helyet foglalt el e falvak életében: az úri kastélyok kapui zárva maradtak előtte, a napszámosok és zsellérek lenézett világához nem ereszkedett le, maradt tehát a helyi intelligencia fő székhelye, az 1836 körül épült klasszicista stílusú Űri Kaszinó. Gyóni Gézát nem elégítették ki a Kaszinóban rendezett, hajnalig tartó mulatságok, még akkor sem, ha Gyóni kortársa és barátja, Gyúrói Nagy Lajos így ír a költő dabasi estéiről: „Csak a kedves dabasi esték hoztak némi színt és hangulatot életébe. Mert ezek szépek és meghittek voltak. A dabasi Rózsa-ifjak, a dabasi lányok, de meg a vígkedélyű, a régi társaséletet és nemesi világot istápolni akaró családapák is örömmel látták Gyóni Gézát, mert tudták, hogy ha éjfél előtt nem is, de éjfél után a jó dabasi boroktól, no meg kedvese beszédes szemeitől feltüzelve lesz szavalat, lesz új versmondás, lesz pohárköszöntő, szóval lesz kedv, lesz tánc, lesz minden, ami a régi jó dabasi időket, dabasi bálokat juttatta az öregek eszébe."

19 Ezt a dabasi képet Gyóni Géza korántsem találta olyan vonzónak, mint környezete, mint például Gyúrói Nagy Lajos. Bizonyítják ezt a dabasi társasági viszonyok ellen elkeseredetten harcba szálló újságcikkei is. Nem tudott igazán feloldódni az őt ünneplő falusiak körében. A helybeli református pappal kapcsolatban írja egyik levelében: „Azt mondta, beszéljek nekik, hát beszéltem. Azt mondta, szavaljak nekik, hát szavaltam. Mindentől el voltak ragadtatva a jó népek, de én olyan idegenül éreztem magam mégis köztük . .. Hiába, távol vagyok tőlük, pedig szeretem őket."'

20 Természetes, hogy megragadja a vidéki életből az, ami valóban tiszta és egyszerű, ami a romlatlan gyermekkor derűjét idézi. (Dal a kartonruháról, Emlékszel-e stb. című versek.) Ugyanakkor azt is érzi, hogy ezen az egyszerű életszemléleten már túllépett. így ír a Jó öreg eperfa című költeményében már 1903ban: ,,. . . én itten most már helyem sem találom. .... Ami gallyaid közt valaha eltöltött, Elmaradt valahol tőlem az úton ... .... Nem tud az már csüngni tarka szivárványon, Ki a tengert járván melletted kiköt." Megvan Gyóninál a melankolikus visszavágyódás a problémamentes falusi életszemlélethez, mégis vállalja a ridegebb, küzdelmesebb, de előremutatóbb, polgárosultabb életformát. E két életérzés összecsapása nagyszerűen tetten érhető A grófi kastély című versében. A vers a régmúlt századok rokokós bájjal — és ugyanakkor vastag porréteggel bevont világát idézi — szembeállítva a XX. század „harcos, acélos" szellemével. Tényként fogadja el a régi korok elmúlását. „Lilaruhájú orgonabokrok Takarják fázó, rozoga testét. Ilyen rikító lilaruhában Szinte komikus már az öregség." Megtalálható a versben a régi illúziókkal való erőteljes leszámolás vágya, a gúnyosnak szánt hang azonban kesernyés öngúnnyal keveredik: hiszen mégiscsak kedvesek és szépek voltak ezek az illúziók. A vers kezdetén még örül a régi lomok közé kívülről betörő eleven, friss tavaszi életnek, a költemény végén viszont már bizonyos fokú rideg, józan kiábrándultsággal szól a grófi kas410