Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Művészettörténet - Horváth Béla: Kernstok Károly „Hazafelé” c. képéről

hanem háromágú villa, tehát ez is mezei szerszám. Mindketten az ábrázolás előterében helyezkednek el, akárcsak képünkön, meglehetősen felmagasodva, teljesen uralva a teret, amelyben megjelennek, az érdeklődést szinte kizárólag alakjukra vonva. Bennük azonban, lévén még mindketten a nehéz napi munka előtt, természetes, hogy nem a fáradtság jut érvényre (mintha a férfi e nem fáradt, kiegyenesedett tartásából valami átkerült volna Kernstok férfifigurájába is), hanem a kihasználásra kerülő erő nyugodt, higgadt érzése, azé az erőé, amely a munkában, a földdel való küzdelemben keresi és találja meg kifejtése célját és értelmét, mert ez a munka közvetett s közvetlen eredményeiben is mást jelent számukra, mint a mi parasztjaink, napszámosaink, különösen asszonyaink számára. A két mű összevetéséből tehát nem csupán az derül ki, ami kölcsönzött, hatás vagy ösztönzés eredménye, hanem az is, ami élesen megkülönböztető és elválasztó, egyéni és sajátos eredménye Kernstoknak, s a franciáétól eltérő jellemvonása valóságunknak. Mindebből persze arra következtetni, amire Kelp Anna egy későbbi, ugyancsak Millet befolyását mutató, az általa ,,Hazafelé"-nek nevezett „Este" című képe kapcsán jutott, mélységes tévedés s a művész erkölcsi arculatának nyilvánvaló meghamisítása lenne. Idéznünk kell, hogy a probléma világosan álljon előttünk. „Kernstok Károly »Hazafelé« című képén formáiban közelebb marad Millethez (mint ti. a korábban említett Glatz Oszkár — H. В.), — mintha a szocialista szemével nézne azonban, — hazafelé tartó munkásai csak fáradt vándorai a földnek, mely kenyerüket adja, nincsenek öszszeforrva azzal, az életet adó munka egybeforrasztó erejével. Legközelebb áll Millethez úgy hangulatban, mint kifejezési formákban a »proletárfestő« NagyBalogh János néhány dolga (Szépműv. Múz.), — újból tanúságot téve arról, hogy hasonló formákban mindig hasonló érzés világ találja meg természetes művészi kifejeződését. Az ő mezei munkásaiban (Taligások, Mezei munkások, Kapáló asszonyok stb.) újra érezzük azt a szükségszerűséget, a munkának azt az ethikáját, mely a munkást az életét adó földdel összekapcsolja. Apró képekben is monumentálisan ható leegyszerűsített formákkal érezteti a munka egyenletes lassú ritmusát, — tompa, világos színeivel is aláfestve képeinek komoly hangulatát."

30 Kelp Annával szemben, aki oly műveket vet össze, amilyeneket az adott szempontból nem lehet, mert csak hamis eredményre vezethet, azaz munkaábrázolásokat — nem munkaábrázolással, hazatérőket — dolgozó, tevékeny emberekkel, munkaközi állapotot — munka utánival, mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy Kernstok nem „mintha", hanem valóban a szocialista szemével nézte említett képének alakjait, akik valóban nincsenek összeforrva a földdel, az életet adó munka egybeforrasztó erejével, s nem is lehetnek, minthogy végére érvén a napnak, késő este, a napi munkától kimerülten már mennek, szinte vonszolódnak haza, amit talán egy ideiglenes cselédszállás testesít meg számukra. Ezt észrevenni és így észrevenni egyébként nem is igen kellett szocialistának lenni, annyira mindennapos, szembetűnő jelenet volt. De vajon életet adó munka volt-e, amiből a napkeltétől vakulásig tartó munkából jönnek? Ügy tűnik, nem, hanem kemény, nehéz, kegyetlen robot, testet-lelket kimerítő, kiszipolyozó, egészséget aláásó, életet megrövidítő munka, amit másoknak, másokért, feltehetően mások földjén végeztek. Nagyon valószínű, hogy nem jó kedvvel, de kidolgozottságukból jól érezhető, hogy nem az etika hiányával. Ezek a kisemmizett, páriaéletre kényszerített emberek is állnak a munkaerkölcs ama fokán, mint Nagy-Balogh János nemegyszer Millett-től kölcsönzött kompozícióiban mozgó figurái. Abból a nagy különbségből, amely a francia parasztot, 383