Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Néprajz - U. Kerékgyártó Adrienne: Adatok Alsónémedi viseletéhez

zagot. Szapulás, mosás után mángolták a gatyát, majd vissza bemadzagolták. Ez tehát külön munka volt, amit ha nem csinált meg a fiatalasszony, fel is hánytorgatták: nem szereted az uradat, mer nem húztad ki a madzagot! A madzac/behúzás, csomózás módját nem minden nő tanulta meg lánykorában, mert ha csak egy férfi — az apa — volt a leányos háznál, az édesanya ellátta az apját. Az összecsomózott madzagnál fogva az ajtósarokra erősítették a mángolt gatyát és ráncba szedték, meghúzták, hogy ne álljon olyan borító módra. A frissen mosott, ráncolt gatyát legfeljebb két ízben vették fel a férfiak a templomba, aztán már csak kocsmába mentek el benne. Alsónémedin is közismert volt a régi dal: Tizenhárom szélből van a gatyám, Tizenhárom este varrta a babám Egyik szára térdig ér, A másik bokáig. Látod-e babám, Nem jól varrtad a gatyám! De arra is emlékezik Nagyné, hogy ugyanezt a dalt 1903-ban — mikor ő második osztályos gyermek volt, és a gyolcs viselete már erősen elterjedt — így danolta egy lakodalomban Csenki Imre tanító: Gyócsból van az ingem, gyócsból a gatyám, stb. Kránitz Sándor harangozó anyai nagyapja — Molnár Sándor — a község utolsó takácsa, nemesember volt (1844—1938), aki — az unoka emlékezete szerint — mint iparos, bőgatyát sohasem hordott. 19133-ban ilyen öltözetben temették el: szűk gatyában, combon sujtásos, ellenzős magyar nadrágban (19. kép), fehér ingben, fekete Zajbiban, A nadrághoz tartozó kabátot, ami kötött gombos, sujtásos volt, nem adták rá. Id. Surányi Sándor emlékezete szerint már nagyapjának is volt a gatyán kívül ellenzős nadrágja is. Ez posztóból készült és bélelt volt. Hordták ezt köznapra kifordítva; ünnepre a színén; vagy 20 évig a színén, 20-on meg kifordítva. Neki magának is volt ellenzős nadrágja, amit kb. 1910-ig, az I. világháborúig viselt. Utána németes gombos — elöl hasított, slicces nadrágot húzott, ami alá szűkebb gyócsgatyát viselt. Ezt hagyományos szabással az asszony varrta otthon. 1910 után télire szokásba jött a velez barhet gatya viselete, amit szintén hagyományos, madzaghúzásos megoldással készítettek; ezt is rátekerték a lábszárukra. Az I. világháború idején tértek át a városias, hasítékos hosszú alsónadrág viselésére, ami fölé — 19í20 táján — a csizmanadrág, majd a priccses nadrág, végül a városi pantalló került. A lehajtós nyakú gyócs ingre — a legöregebbek emlékezete szerint — őszszel kismándlit öltöttek (19. kép), amit idővel lajbinak is neveztek. Ez ujjatlan mellényféle volt. Mind a hétköznapit, mind az ünnepre valót szabó készítette. Az ing, illetve a mellény fölé ujjas unter cikk viselése is szokásba jött. (10., 20. kép.) Ez derékig érő, elöl gombolódó, kötött kabátka; körülbelül azonos a ma kardigánnak nevezett ruhadarabbal, csak csuklójánál, nyakánál és a gombolása szélén mindig posztóval szegték. 326