Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Néprajz - U. Kerékgyártó Adrienne: Adatok Alsónémedi viseletéhez

Általában a férfiingek ujja a vállon bő, rakott; hosszú az ujja, ezért a kézelőnél több hajtásba, ráncba szedett. A hátát ráncolással vagy összetétellel (szemberánccal) bővítették. A megbízható Krizsa Menyhértné szerint olyan állású volt az emberek inge is, mint az asszonyoké. (II. tábla.) Id. Surányi Sándor nagyapjának (meghalt 1912-ben, 85 éves korában) az ingéhez a vásznat takács készítette. A nyakán fonállal, madzaggal záródott, a dereka sima, nyaka csak szegve volt, selyem nyakravaló járt hozzá; vállban és csuklónál ráncolták ; a kézelőt madzaggal kötötték össze. Mikor eltemették: egy ingbe, gatyába, rézgombos kis lajbiba öltöztették. Nagy Zsigmondné legrégibb visszaemlékezése öreg Garai András személyéhez kötődik, aki 1840 táján születhetett, egyidős volt Nagy öregapjukkal, férje nagyapjával. Garai inge tiszta vászonból volt, míg Nagy öregapjuké — vele egyidőben — már gyócsból készült, tán még a munkanapi is. Bandi bácsi régimódi öregember volt, kézzel varrott ingeket hordott. Az ing szabására már nem emlékezett vissza. Emlékezet szerint Angyal Róza, aki már vagy 50 éve meghalt, varrt pénzért vászonneműt régen kézzel, 26-os fehér cérnával. Ha csak módjuk volt rá, a legény is kapott kiházasítást : 6 inget és 6 gatyát. Körülbelül a századfordulótól kezdett használatba jönni a vállfolt nélküli, háton vállrészes, polgári szabású férfiing. A középkorú és idős emberek körülbelül 1910-ig, az I. világháborúig, munkára szűk, ünnepre bő gatyát hordtak; 1920-ig általában már csak munkára öltötték fel. Mikor a gatya már alsó ruhadarabbá vált és télen a nadrágba húzták bele, a bősége is megváltozott: szűkítették. Körülbelül a ЭО-as években már a hagyományos módon varrt, szűk, 3 szeles gatyák (II. tábla) is lassan elszakadtak, és az öregek elöl hasítékos (üllep nélküli) gatyát húztak, aminek a hosszú szárát a bokánál madzaggal erősítették meg. Ez a fajta azonban már — funkcióját és szabását tekintve is — nem volt a hagyományos ruhadarab, hanem a katonaságnál már-régebben bevezetett hosszú alsónadrág átvétele. Id. Surányi Sándor visszaemlékezik, hogy fiatal korában nemcsak nyáron, de télen is csak egy szál gatyában járt. Ugyancsak az ő emlékezete szerint a bőszájú inghez a gulyás, pásztorember olyan gatyát viselt, aminek a széle rojtos volt; ezt igen régi szakásnak tartja Surányi. Az ő nagyapja háziszőttes bőgatyaban járt, de annak az alja nem volt rojtozott. — Kerekes Menyhértné Kozma Etel is régi díszítésnek ismeri el a rojtozást. A szár alját — mint mondta — mink már nem rojtoztuk ki, hanem finom kenderfonallal kimesterkéltük. Vagyis szálat húztak, és maguk felé tartva a behajtott szélt, 3 szálanként haladva, egy oldalon szálszorításos öltéssel levarrták. A munkára való gatyát mindig tiszta kendervászonból varrták, az ünnepre valót — idővel pamukos, feles vászonból, amihez az ing már tiszta gyolcsból készült. A munkára való gatya általában 4 szeles, az ünnepi 5 szeles volt; az alsóruhaként viselt, de még a hagyományos szabás szerint szabott: 3 szeles. A legény gatyája a lábszár közepéig ért, az idősebbeké valamivel lejjebb. A gatyát mindig szapulták. Azon bírálták el, hogy a fiatalasszony tud-e mosni, hogy a gatyaránc mosás után tisztán került-e ki a kezéből. Ez nem volt egyszerű feladat, mert a gatya derékban bővebb volt, mint a pártázatba behúzott madzag. A gondos asszony előbb kioldotta a gatyamadzag csomóját, simára húzta a derékráncokat és úgy mosta ki. A madzag ekkor esetleg becsúszott a pártázatba és vigyázni kellett, hogy egyik vége kilátszódjék valamelyik résen (vö. részletes leírással), mert csak akkor tudták könnyebben visszahúzni a mad32a