Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)
Néprajz - †Schram Ferenc: A máriabesnyői búcsújáró hely
elején, addig az ünnep délelőttjén végezték. Nagymise után az oltáriszentséggel megkerülik a templomot, mindenki égő gyertyát tart a kezében, ez került át most az ünnep előtti estére. Ennek befejezte után következnek a népi ájtatosságok, ilyen pl., hogy amely falu zenekarral, rezesbandával érkezett, letelepszik kocsijai mellé, s közrefogva a zenészeket, kísérettel órák hosszat énekelnek. Másik ilyenkor gyakorolt szokás a keresztbúcsú, kimennek a kolostor végén húzódó temetőbe, s itt megkerülve a keresztet, énekelnek. Másik formája, hogy a búcsúvezető körül formálnak keresztet, ennek négy ágán egy-egy ember áll égő gyertyával s így énekelnek. Éjfél után, egy óra körül kezd a tábor elcsendesedni, néhány órás pihenő következik. Ezt legtöbben a kocsik mellett töltik, néhányan bekéretőznek alvásra egyes házakhoz. Az első világháború után a kapucinusok építettek egy éjjeli szállást, azonkívül a közel fekvő iskolában is hintettek a földre jó vastagon szalmát, itt is sokan elfértek. Mielőtt az éjjeli szállás megépült volna, a templomban is sokan aludtak, azt nagyon szerették, hitük szerint ilyenkor biztosabb meghallgatásra talált kérésük. Mivel azonban ebből sok profanizálás származott, megszüntették. Kora hajnalban, sokszor még virradat előtt négy órakor kezdődnek a misék. Több falu népénél külön alkalmi énekkel ébresztik fel a kocsik körül lepihenteket: „Keljetek fel, kik elaludtatok" kezdettel. Minden falu beviszi magával lobogóit, Mária-szobrát, saját énekeiket éneklik. Ha több csoportnak van közös miséje, megegyeznek az énekekre vonatkozólag, közismert énekeket vesznek, melyeket mindegyikük ismer. A misén prédikáció nincsen, csak a tízórai nagymisén. Régebben az asszisztenciás — a népnyelv szerint hárompapos — mise gyakori lehetett, pl. 1838-ban megemlíti a História Domus, hogy vettek két miseruhát, mindegyiket dalmatikákkal. Ugyanez év Kisasszony napjának miserendjét is leírja: ,,7ma hóra fuit sine exposito SSmo Cantatum pro Sclavis, quo terminate concio Schlavica, V2 9 Hungarica, V2 Ю Germanica, décima Missa sollemnis cum exposito SSmo". Természetesen ez csak a prédikációs, énekes miséket jegyezte fel, az ünnepélyesebbeket kiemelendő. Ezt bizonyítja, hogy a váci búcsúsokat itt is kiemeli, akik az első misét kapták, prédikációval. 1853, nagyboldogasszonykor 49 processio jött, mintegy 10 000 emberrel, négy beszéd volt, két magyar, 1 német, 1 szlovák. A nagy tömegre megjegyzi a krónikás: Valde mirum, quod inter tot homines nullum infortunium acciderit. 1898. szept. 8-ánál megjegyzi, olyan nagy volt a zarándokok száma, hogy a felső és alsó templomot, a templom udvarát, sőt még a templom terét is beláthatatlan távolságban ellepték, annyira, hogy a ki- és bejárók számára a közlekedés úgyszólván lehetetlenné vált. Mise végén áldatják meg a búcsúsok a vásárolt tárgyakat, ha előző napon még nem történt volna meg. A kegytárgyakat, gyertyákat beviszik a sekrestyébe, régen azonban nagymise után az oltárra rakták, mikor megtelt az oltár, a pap meghintette szentelvízzel, majd újra telerakták, mindaddig, míg minden tárgyra sor nem került. Nagymise után általában megkezdődnek a hazaindulások. Két mise között azonban mindig van mintegy negyedórányi idő, ezalatt elbúcsúznak a szobortól, rövid ima és ének kíséretében: Isten hozzád anyánk, már útnak indulunk kezdetű éneket kedvelik leginkább. Kisebb búcsúk alkalmával ez persze hosszabban tart, meghajtják a lobogókat, a Mária-szobrot az oltár felett álló szobor előtt. A bejáratnál még egyszer letérdelnek, végigénekelve a megkezdett éneket. Ha van rá idő, a gvárdián minden csoportot ki is kísér. Szokás, hogy a rezesbandák azokat a falvakat is elkísérik az országútig, melyeknek nincsen zenekaruk. Mind293
