Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Néprajz - Novák László: A szőlő Albertirsa és Pilis hagyományos telekrendszerében és üzemszervezetében

jüket. 1960 után — a szőlők nagymérvű pusztulásával, pl. Albertirsán — ez a szőlőközösségi élet fokozatosan felszámolódott, lakatlanná váltak a csőszházak, s a pálinkafőzők száma is fogyatkozik, amelyek — egykor magánkezelésben voltak — községi kezelésben működnek jelenleg. Összegezés A szőlő, mint sajátos mezőgazdasági hasznosítású terület főként azokra a helyekre szorult a hagyományos gazdálkodás korai szakaszában, ahol ez a művelési mód ígérkezett a leggazdaságosabb eljárásnak. Ilyen esetben — mint Albertirsán és Pilisen megfigyelhettük — a földterület a földbirtokos tulajdonát képezte, s kívül rekedt azon a határrészen, amelyet úrbér fejében adott jobbágyainak örökös használatra. Szorgalmi földnek minősült. Nem tartozott a jobbágy adózási alapját képező belső fundus járulékai közé, a jobbágy telekszervezetébe nem tartozott, megkülönböztetett kezelésmódban részesült. A szőlő ettől eltekintve lényeges részét képezte a paraszti gazdaságnak munkaszervezet és jövedelmezőség tekintetében. A szőlő különbözősége a jobbágy-telekszervezettől jogi természetű. Mint szorgalmi földhöz, bárki hozzájuthatott, ha vállalta a szerződésben megszabott feltételeket, ami — pl. jobbágy esetében — külön adózást jelentett. Alberti-Irsa és Pilis határa viszonylag kis kiterjedésű,

77 s annak jelentős része szántóföldi művelésre alkalmas,

78 ahol a múlt század közepéig (megváltásig és tagosításig) nyomásrendszerben művelték a földet. Mindezen tényezők, és mivel viszonylag közel helyezkedtek a faluhoz, eredményezték, hogy ebben az időszakban üzemhelyek nem jöttek létre a határban. Üzemhely, ill. üzemközpont elsőként a szőlőkben jött létre a XIX. század első évtizedeiben. Bár a szőlőtermés nem az alapvető létfenntartó élelmiszerek közé tartozik (mint pl. a szántóföldön termett gabona), mint szőlő, gyümölcs, bor s köztes termeivények a paraszti gazdaság fontos részét képezik. Munka- és üzemszervezeti szempontból pedig egyenrangú a szőlő a paraszti gazdaság telekrendszerének többi földdarabjaival. Igaz, hogy a szőlőbeli üzemközpontok kialakításában a földesúri hatalom játszotta a legnagyobb szerepet, de ettől eltekintve ez a tény a paraszti gazdaság funkcionális, üzemszervezeti megosztódását eredményezte, amely egyben az egész település üzemszervezeti megosztottságát jelenti. A XIX. század közepén (az úrbérrendezést követően) a határ távolabbi, dombvidéki és homoki területein megjelentek az újabb üzemhelyek, illetve központok, a szántóföldi tanyák, amely folyamat a település funkcionális rendszerének további differenciálódását eredményezte. Annak a szőlőterületnek vizsgálata, amely mindvégig jelentős szerepet játszott a paraszti gazdaságban — s játszik ma is, a hagyományos paraszti gazdaság telekrendszerének felbomlása után is — lehetőséget nyújtott Albertirsa és Pilis hagyományos szőlőkultúrájának feltárására is. Mindez nem csupán azért számottevő, mert az alföldi homokvidék szőlőgazdálkodásához szolgáltat adalékokat, s ebből következően azért is, mivel a szőlő telekrendszeri és üzemszervezeti vizsgálata révén összegezhetővé teszi mindazon munkafolyamatokat, melyek a szőlőben mint munkahelyen történtek, valamint áttekinthetővé teszi mindazon munkaeszközöket, melyek ott funkcionálnak. 265