Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Néprajz - Novák László: A szőlő Albertirsa és Pilis hagyományos telekrendszerében és üzemszervezetében

A szőlő — tehát — üzemszervezetileg igen fontos részét képezte a paraszti telekrendszernek, s részben e sajátosságokkal magyarázható üzemközpont jellege. Azáltal, hogy a szőlő mint munkahely és üzemhely a határ meghatározott területeire különült el, minden egyes szőlőterület viszonylag zárt dűlőközösséget alkotott, amely élén a hegybíró állt. Hegybírónak általában a tekintélyesebb, tapasztalt, öreg szőlősgazdákat választották meg. A munkája nagy megkötöttséggel járt és nem kapott érte fizetséget, ezért nehezen álltak rá, viszont ha valaki elvállalta, míg bírta, csinálhatta. Ritkán váltottak le hegybírót. A hegybíró közvetlen „beosztottai" a csőszök voltak, akiket minden esztendőben újraválasztottak. December 31-én járt le a megbízatásuk, de már január 1. előtt megválasztották az újat, ha elcsapták a régit. A választás időpontját a kisbíró dobszóval hirdette faluszerte, majd a szőlősgazdák az ő szobájába gyülekezve választották meg az új csőszt, akivel mindjárt közölték is a megbízatást. A szőlőcsőszok a dűlőben álló csőszházban kaptak lakást, amely fenntartásáról a hegykösség gondoskodott, s fizetség fejébe kaptak a gazdáktól egy évre 2—2 kivé venyigéi, 1—1 véka (2d liter) rozsot, s valamennyi pénzt, amelyen malacot tudott a csősz magának venni. A hegybíró egyrészt — az úrbéres világban — az uradalom, majd a faluközösség érdekeit, s nem utolsósorban a szőlősgazdák érdekeit képviselte. Egykor az uradalom határozta meg a hegybíró teendőit is: kötelessége volt a szőlősgazdák munkáját ellenőrizni, hanyagság esetén háromszor figyelmeztetni őket, s ha mindez nem vezetett eredményre, az esetet be kellett jelentenie a földesúrnak. Az ő feladata volt a szőlőárkok kiásatása is, amely a szőlő védelmét biztosította.

73 A szőlőmunkák ellenőrzése mellett a dűlő közös területeinek, létesítményeinek is gondját viselte. Mindenekelőtt gondoskodott a csőszház karbantartásáról, a dűlőutak gondozásáról (egyengetése, fű kaszálása). Főleg a permetezés gyakorlatával növekedett meg a szőlőbeli kutak jelentősége, amelyeket a dűlőút mentében ástak. A homoki szőlőkben a hengeres kút mellett általánosabb a gémeskút, amely a domblábi homokon is gyakori (14. kép), míg a magasabb részek löszös talaján a hengeres kutak egyedüliek (36. kép). Ezek rendben tartása felett (pl. a gémeskút ágasának, ctimfájának, ostorfájának s a kávák javíttatása) ő őrködött. A javíttatásra és az új munkákra a szőlősgazdák adták a pénzt, amelyből mindenki a szőlőterülete nagyságának megfelelően vállalt részt. A hegybíró döntését a csősszel hajtatta végre, aki az üzenetet vitte a gazdákhoz, s — ha megbízható volt — gyakran vele szedette össze a pénzt is. A csősz jelezte a szőlőben szükséges munkák elvégzését, vagy a kisbíró hirdette dobszó mellett. E munka mellett a csősz legfontosabb feladata a szőlő őrzése volt.

74 Ha valakit lopáson ért, jelentette a hegybírónak, aki büntetést mért ki rá. Sok esetben a csősz volt a legnagyobb tolvaj, s ha ez kiderült, elcsapták tisztségéből. Az egy évre fogadott csőszök, „esztendő pásztorok" mellett szüret előtt „seregélyhajtó pásztorokat" is felfogadtak.

75 A szőlősgazda-közösség csupán mint dűlőközösség funkcionált, kezdettől fogva s olyan értelemben „hegyközséget" nem alkotott, amelyek megszervezésére a múlt század kilencvenes éveiben került sor,

76 sem a termelésre, sem az értékesítésre nem szövetkeztek egymással. A dűiőkö^össég elsősorban mint védközösség működött, a szőlő és a termés s tulajdon védelmére. Minden szőlőterület külön zárt egységet alkotott, amelyet a szőlőszervezeti élet mellett a csőszházak is hangsúlyoztak (37. kép), valamint a minden dűlőben meglevő pálinkafőző házak (38. kép), ahol a szőlőbeli gazdák rendszerint kifőzették a cefré264