Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 2. Szentendre, 1973)

Irodalom - †Mezősi Károly: Kisebb Petőfi-tanulmányok

Temetése századik évfordulójának napján, szeptember 9-én kimentem a Petőfi család sírhelyéhez. Együtt nyugszik itt a „legszeretettebb atya s a legszeretettebb anya", Petőfi hitvese, a „feleségek felesége", az „István Öcsém" és Petőfi szerencsétlen sorsú Zoltán fia, a magyar „Sasfiók". A síremlék tetején karmai közt lantot tartó „királyi sas" gubbaszt. A költő jelképe, akit távoli tömegsír zár magába. A nevezetes évfordulóra ismeretlen emberek virágcsokrokat helyeztek a síremlék talapzatához. Köztük egy üvegbe helyezett csokor ezt a feliratot viselte: „Megemlékezésül, a halhatatlan költőnk hitvesének, Szendrey Júliának, halálának 100-ik évfordulója alkalmából, a drága férj után sokat szenvedett aszszonynak." Azt hiszem, sokak érzését ez a néhány sor fejezte ki hűen. Halóságok, hivatalok, Petőfi nevét viselő intézmények emlékkoszorúja sehol. De inkább ne is emlékezzünk, ha a kegyelet olyan kegytelen, hogy csak negatív jellemvonásokat terjeszt a köztudatban. Ha nem tartja szem előtt, hogy „a holtak iránt feltétlenül igazságossággal tartozunk". S ha mindent eltagad Szendrey Júliától abból, amilyennek őt Petőfi ismerte. Hogy ő volt a „dicső, dicső leány", aki jómódú szüleit elhagyva, követte a szegény költőt, akit már addig is „sárral mázolt be az előítélet". Hozzá kötötte az életét, mint Az apostol „kastély kisasszonya" a magáét Szilveszterhez. Hogy ő volt az „imádott kis feleség", aki — miként Petőfi írta — „mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasba emelt zászló". Hogy a szabadságharc válságos napjaiban, 1849 tavaszán a debreceni kormány hivatalos lapjában, a Közlöny-ben Szendrey Júlia Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez címen felhívást intézett a magyar asszonyokhoz, hogy minden tőlük telhető módon támogassák a szabadságharc ügyét. Hogy férje elvesztése után szinte eszét vesztve járta a csatamezőt, virágokat helyezve a honvédsírokra, hátha éppen abban nyugszik Sándor. Hogy a politikai üldözések, rendőrségre idézés, kitoloncolással fenyegetés kényszerítő hatása alatt kötötte meg a második, olyan szerencsétlen házasságát. Hogy a fiát „egyetlen öröksége", a Petőfi név tiszteletére nevelte, s a 8 éves Zoltánról versben így emlékezett: Az eltépett múltnak Büszkén emeli föl Élő bizonysága, Magasra kis fejét, A lehullott csillag Amidőn kiejti Fennmaradt sugara! Ragyogó szép nevét. Vagy idézzünk abból a Szendrey Júlia-versből, amelyet Magyar gyermek éneke címen, az elnyomatás idején, 11 éves Zoltán fiának ajánlva írt a hazáról, Petőfire emlékeztető hazaszeretettel: S ha egykor majd kinőnek szárnyaim, S ésszel, erővel munkálni tudok, Minden tett egy áldozat legyen Oltárodon, mit javadért hozok. íme, ez néhány vonás az érem másik oldaláról, s ezekkel áll szemben a mendemondákon alapuló, sohasem bizonyított, az „özvegyi fátyol" eldobását soha megbocsátani nem tudó ellenérzésből fakadt vádak áradata. Mindebbe bele2i* 323