Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 2. Szentendre, 1973)

Néprajz - I. Sándor Ildikó: A dunabogdányi kőbányászat és kőfaragás néprajzi vonatkozásai

Még munkakönyvet sem kellett váltani, nemhogy segédlevelet felmutatni. Az volt a fő, hogy jó munkát végezzen az ember." Gráf János nyugdíjas kőfaragó (59 éves) így emlékszik vissza: „Én csak loptam a szakmámat, nem tanultam, nem volt külön mesterem. Alighogy a kalapácsot kézbe tudtam venni, már mentem segíteni apámnak. Iskolai szünidőkben én is mindig a Duna-parton dolgoztam, reggel 4-től este 8-ig. Eleinte a stokkolást csináltam. Apám kifaragta a követ, én meg a stokkolókalapáccsal befejeztem. Nagyon szerettem ezt a munkát, könnyen meg is tanultam. Senki nem tanított külön, hogyan kell csinálni. Magamtól jöttem rá. A hat osztály elvégzése után már rendesen kőfaragóként dolgoztam." Különböző hosszúságú köveket faragtak. 60 cm-től 150—170 cm-ig. 30—40 cm szélességről általában 27-re kellett csökkenteni; és 20 cm vastagra hagyhatták a követ. Mind a hat oldalát szépen ki kellett dolgozni. A 30-as években egy méter faragott kőért 2 pengő 42 fillért fizettek. A kőfaragók állva dolgoztak. A követ fából készült bakra tették, azon faragták. Ha túl nagy volt a kő, összeálltak, segítettek egymásnak feltenni, letenni. A faragást mindig azon a felén kezdték, amelyik a legszebb volt. Ezt indulási oZdaZnak nevezték. Ehhez igazították a kő későbbi formáját. Rátették a derékszöget, a Zécet (colstokot), s már hasították is a vésővel, kalapáccsal, ahol kellett. Teljesen a szabadban dolgoztak, akárcsak a kővágók. Semmiféle épület vagy szárnyék nem állt rendelkezésre. Ha nagy volt a hőség, közbe-közbe beugrottak a Dunába, majd ismét folytatták a munkát. Déli pihenőre pedig a fák alá húzódtak, míg a legnagyobb forróság elmúlt. 16. kép. Kapuoszlopok, háttérben kútvályú (Kossuth u. 85., fotó: Mesch József né) 242