Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 1. Szentendre, 1972)

Szilágyi Miklós: A kismúzeumok története és perspektívája

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a múzeumok számszerű növekedése nem feltétlenül negatív jelenség, hiszen — mint Dankó Imre megállapította — a magyar múzeumi hálózat meglehetősen egyenetlen, aránytalan. A probléma inkább az, hogy a kisgyűjtemények gyakran nem ott jönnek létre, ahonnan a józan megfontolás szerint „ihiányóznak".

53 A körülmények mérlegelése nélkül aligha lehetne egyértelműen állást foglalni abban a kérdésiben, hogy vajon támogatandók, fejlesztendők-e a kismúzeumok (olyan mértékben, mint pl. Pest megyében történt), vagy elsorvasztásuk, beolvasztásuk segíti a magyar múzeumügy fejlődését. Az viszont általános érvényűén megfogalmazható, hogy nem a sok kismúzeum, hanem a jól szervezett központ (esetleg központok) teszi hatékonnyá a megyei szervezetet. A kismúzeumok típusai Mielőtt a kismúzeumok lehetséges perspektíváját felvázolnánk, az alapítási törekvések típusos tendenciáira is rá kell mutatnunk. Az összegyűjtött anyag és a kismúzeumnak szánt funkció szerint a kezdeményezések így jellemezhetők: 1. „Komplex" gyűjtemények. A múzeumalapítás kezdete: egy (vagy néhány) ember — eleve eltökélt múzeumalapítási szándékkal vagy anélkül — gyűjteni kezd „/mindent, ami valamilyen szempontból értékes lehet".

54 A „minden" fogalmába beletartoznak a meghatározhatatlan lelőhelyeken, a felszínen talált cseréptöredékek és a bizonytalan eredetű (de földből előkerült) állati és emberi csontok; a törött petróleumlámpák és Ferenc Jóska képével ékesített csorba bögrék ; srapnellszilánkok és a felismerhetetlenségig agyonrozsdásodott, második világháborús fegyverek. De igazságtalanok lennénk, ha csak ezeket látnánk meg a kisgyűjteményekben, hiszen páratlan értékű néprajzi tárgyak és megszerezhetetlennek tűnő újkori dokumentumok szintúgy beletartoznak a „minden" fogalmába. Sok múlik azon, hogy a gyűjtők mennyire képzettek: csak a lelkesedés, vagy előzetesen megszerzett szakismeret s folytonos önképzés a meghatározója a gyűjtőmunkának. Egyébként sem az a döntő a „mindent gyűjtünk" típusú szemlélet minősítésénél, hogy milyen az arány a múzeumi szempontból értékes, illetve selejtes tárgyak között. Sokkal inkább maga a szemlélet: a kismúzeum ugyanolyan funkciót igyekszik betölteni az adott helyen — egy vagy néhány, önképzés útján különböző színvonalra jutott „szakemberével" —, amilyet a több szakemberrel dolgozó, nagy hagyományú és államilag dotált múzeumok töltenek be — korántsem maradéktalanul. Vállalni igyekeznek a gyűjtést, a feldolgozást, a kiállítások rendezését — minden tudományágban. A szakmai kritika nem a vállalást, hanem a megvalósítást marasztalja el: sem a gyűjtést, sem a feldolgozást, sem a 'kiállításrendezést nem képesek a kívánatos színvonalon végezni. (Sokszor talán nem is az elégtelen felkészültség miatt: a pénzhiány is befolyásolja a színvonaltalanságot...) Tanulságos lehet ebből a szempontból a nagy lelkesedéssel létrehozott isaszegi gyűjtemény rövid minősítése. Az első, ami feltűnik, ha a doh, a naftalin és a padlóolaj sajátos illatát már megszokta a látogató: a kiállítás rendkívüli zsúfoltsága, s a tárgyfeliratök szakszerűtlensége, naivitása. A községnek „őskortól napjainkig" terjedő történetét, népragzát, képzőművészeti emlékeit bemutató kiállításban nincsenek kiemelést szolgáló hangsúlyok, nem irányítja rá a figyelmet a rendezés a mondanivaló szempontjából fontos részletekre. Mert a tárgyakat tüzetesebben szemügyre véve néhány kiemelkedő értékű darab is 306