Köpöczi Rózsa: A grafikus Szőnyi – rézkarcok (PMMI – Szőnyi István Alapítvány, Szentendre – Zebegény, 2000)

"A visszavonultság világai"

tét ábrázoló nyomatok. Szőnyi 1932-33-ban igen figyelemre méltó, több lapból álló sorozatot karcolt e témából. Addigra már véglegesen belakta a tájat, kiderült számára, hogy igazán csak itt tud alkotni. Már túl volt a római ösztöndíj kitérőjén, az önkéntesen rövidre szabott utazás az "örök városba" is bizonyította, mennyire fontos volt számára a választott táj inspiráló hatása. /13/* Végigtekintve az említett sorozat lapjain, szembetűnő a rokonság közöttük, leginkább a szereplők hasonló karaktere tűnik föl, ahogyan a legtermészetesebb otthonossággal léteznek a tájban, energiájukat ebből a környezetből merítik, mozgásuk ritmusa, gesztusaik a folyóhoz igazodnak. A Csónakázók ( 107) 1932-ben született, és abban a mappában jelent meg, melyhez - az önarcképeket tartalmazó, 1928-ban kiadott összeállításhoz hasonlóan - Lyka Károly írt előszót. A kisméretű lapon a bárkák méltóságos vonulását pompás fénynyalábok kísérik. A parton álló szekeresek apró figurái mintha egy folyón lezajló színjáték nézői lennének. A hétköznapi jelenet misztériumjátékká alakult, melynek rendezője a fény lett. A Halászok a Duna partján ( 109) című grafika főszereplői a jellegzetesen álldogáló, beszélgető falusi emberek, akikről bővebben a következő fejezetben esik majd szó. A Téli Zebegénnyel egyenrangú kompozíció az Ökrösfogat a Duna-parton ( 105). A Dunát övező két part feloldódott a fényben, a víz, a hegy, az ember, állat egynemű szövetté változott. A meghatározhatatlan forrásból származó napsütést a folyó sugárzássá erősítette, mintha belőle eredne. Itt már nem volt szükség impresszionisztikus külsőségekre, a lendületes, kemény vonalhálóból karakteresen bontakozik ki a látvány, az elvonatkoztatás által mégis egyetemessé emelkedve. Pilinszkv János töprengései a realizmusról, a konkrétról és a valóságról, meglepően rímelnek Szőnyi műveire: "....életem végén kezdek rájönni, hogy a realizmus az, hogy a konkrétat a teljes valóságban ábrázoljuk.... Az absztraktban tulajdonképpen van egy adag realizmus. Tudniillik az elvontat akarja anvagiasítani. A konkrétnak van halálunkig - legyünk őszinték, itt ne csaljunk - egy olyan megejtő és kielemezhetetlen varázsa, amiről a nagy művészet sose lesz képes lemondani."/14/* „AVISSZAVONULTSÁG VILÁGAI" Szőnyi művészete a harmincas évek közepére egyre távolabb került a kezdetek monumentális, expresszív hangvételétől. Már messze járt a Szerelem mítosza zaklatottságától, vagy a Szomjúság heroikus, fényben fürdő hatalmas figuráitól. A festő egyre inkább elmélyedt az őt körülvevő hétköznapi élet történéseinek vizsgálatában. A táj, a falu mikrovilága érdekelte, azok belső struktúrája, értékei képein új jelentést kaptak. Ugyanakkor mintha egyre távolabbról nézte volna modelljeit, a falusi embereket. Szereplői megfogalmazásánál egyre kevésbé hangsúlyozta az egyéni karaktert, nem élt a pszichológiai leírás eszközeivel, inkább a testtartással, a visszafogott mozdulatokkal jellemezte figuráit. Csak kívülálló láthatja ilyen sommásan, ilyen távolságtartással a dolgokat. Szőnyi szeme kellett ahhoz, hogy segítségével mi is észrevegyük az egyébként alig észrevehetőt. Azokat a rövid pillanatokat próbálta megállítani, átemelni az időtlenségbe, melyekből nagyon kevés adatik meg az egész nap nehéz munkát végző egyszerű embereknek. Amikor néhány percre megállhatnak az utcán csak úgy, minden komolyabb ok nélkül, amikor az esti nap megcsillan a fehér házfalon, az alkonyat megfoghatatlan, behatárolhatatlan színei, formái, fényei testet öltenek egy alig érzékelhető, gyorsan elmúló félórára. Szőnyi számos festményén és grafikáján láthatunk olyan asszony és férfi alakokat, akik látszólag minden cél és rendezettség nélkül álldogálnak a kép terében. Óhatatlanul felidéződhetnek bennünk Courbet sokalakos kompozíciói. A XIX. századi mester sok vásznán egy rég feledésbe merült, archaikus komponálási módhoz folyamodott: az egyes alakokat elszigetelte egymástól, additív módon sorakoztatta fel őket, gondoljunk csak a híres Műterem című képére. Vajon ugyanarról van-e szó Szőnyinél is? A kérdésen érdemes elgondolkodni, mert bár Werner Hofmann szerint :"...a művészeti problémák történetében nem ritkák az olyan egybeesések, melyek mélyrehatóbbak a ráhatás révén létrejött megegyezéseknél."/15/*, azért Szőnyi esetében a feltűnő hasonlóságok ellenére talán más megoldást kell keresnünk. A XIX. századi mesterek közül sokan, de legérzékenyebben talán Courbet és Manet reagáltak azokra a társadalmi változásokra, melyek az emberi kapcsolatok elsorvadásához, a cselekvés zavaraihoz, és az egyes ember magára maradottságához vezettek. Éppen emblémaszerű műveik főszereplői - például Manet pincérlánya a Folies-Bergére bárjáról, vagy Courbet Ornans-i temetésének egymás mellé sorakoztatott figurái azok, akik nem képesek semmilyen érzelem, üzenet, cselekvés kifejezésére, ezáltal megközelíthetetlenek, mint az ikonok. Csakhogy az igazi ikon tárgyszerűsége a transzcendencia, a vallásos ihletettség, a belső áhítat kifejezését szolgálja. A XIX., XX. század „profanizált ikonjai" éppen a lelki üresség, a magány, az elszigeteltség példái. A nagy elődök „magányos hőseihez" Szőnyi művei közül talán a Birkózó ( 10) című lap áll a legközelebb. A kép sem témájával, sem megfogalmazásával nem illeszkedik a jellegzetes Szőnyi rézkarcok sorába, kvalitásban viszont nem marad el mögöttük. Szőnyi nagyon ritkán rajzolt, festett mutatványosokat, bohócokat. Korai aktos kompozíciói után leginkább a falu társadalmából, családja köréből választotta modelljeit. Nem kereste a jellegzetesen peremhelyzetben élő figurákat, a kiszolgáltatottakat, a társadalom számkivetettjeit, akik nem tartoznak bele a rendbe, de függnek tőle. A kevés kivétel közé tartozik a Birkózó. így fedezhető fel az a titkos szál, mely a nem oly távoli elődökhöz, Courbet-hoz, Manethoz fűzi életművét. Szőnyi Birkózója didergő figura. Közeli rokona Watteau Gilles-ének, de Picasso harlekinjeinek is. Watteau és Manet is használta azt a régi megoldást, hogy a kép tere elé állították szereplőiket, így jelezve perifériális helyzetüket. Az előtéri alak függetlenül a kép többi szereplőitől, a kép terétől, mintegy pajzsként a képstruktúra egésze előtt áll, és elnéz mellettünk a semmibe. Szőnyinél még fokozza a kiszolgáltatottság érzést az erőteljes férfi öltözéke, szemérmes mozdulata, a karok összezárása, a lehajtott fej, a maga elé néző szomorú tekintet. A kép másik szereplője látszólag odafordul társához, mégis bizonytalan ez az irányultság. A háttérbe húzódva, a birkózó árnyékába burkolózva talán azt a szerepet tölti be, mint Watteau Gilles-ének színésztársai, akik alulról, biztonságból szemlélik a bábként kiállított bohócot. Watteau más képein is az "Ecce homo" közelébe helyezi Pierrot alakját. Méltóságteljes, de öntudata mégis törékeny, a többiektől való elhatárolódásból származik. Ugyanilyen ember-bábuk Manet szereplői és Szőnyi birkózója is, csak Szőnyi figurája nem olyan rezzenéstelen, így még kiszolgáltatottabb, saját szomorúságába hullva. A Birkózó által megfogalmazott életérzés, a magába zárkózottság, két ember kapcsolat nélküli egymásmellettisége fellelhető Szőnyi más rézkarcain is. Az Öreg házaspár (40), a Terefere (39), a Kávéházban (118), a Farönkön ülő öregek (20), mind ugyanazt a gondolatot fejezik ki: "az embernek cselekvés nélküli, egyedi létezés jut osztályrészül."/I 6/* A szereplők tekintete elsiklik egymás mellett, a képből nem néznek ki, a szemlélővel nem keresik a kapcsolatot. A lapok figurái más és más társadalmi csoportból származnak, más az élethelyzetük, mégis ugyanaz az elmélázás uralja arckifejezésüket. Az 1922-ben karcolt Öreg házaspár úgy ül egymás mellett, ahogyan leélték életüket, párhuzamosan haladva, a megszokás szigorú, megtartó erejére támaszkodva, szinte sohasem érintkezve a legbensőbb énjük által. A Terefere két barátnője közös hallgatásba süpped. Ez a kompozíció emlékeztet leginkább a XIX. századvégi elődök megfogalmazásaira. Mellé állíthatjuk Hans von Marées 1870-ben festett, Adolf von Hildebrand-ot és Charles Grant-ot ábrázoló kettős portréját, a két férfi különállását csak az őket puhán beburkoló sötétség enyhíti. De festett hasonló felfogású kettős és csoport portrékat Manet és Degas is. Szőnyi több korai vásznán, 12