Köpöczi Rózsa: A grafikus Szőnyi – rézkarcok (PMMI – Szőnyi István Alapítvány, Szentendre – Zebegény, 2000)

"A visszavonultság világai"

főleg önarcképein (Anyám és én, Feleségem és én) tűnik fel az előbb említett, a múlt századi elődök által oly gyakran alkalmazott kompozíciós megoldás, a két szereplő elszigetelt egymásmellettisége. Visszatérve a Tereferéhez: a szemben ülő nő elmélázva maga elé réved, a másik figura tekintete elsiklik társa előtt, valahová messzire a kép terén túlra figyel. Werner Hofmann a hasonló képek szereplőinek magatartását „monologizáló elmerengés"-ként jellemezte. Ebbe a sorozatba tartozik a Kávéházban című karc két figurája, akik az abszolút elszigeteltség, a társas magány megtestesítői. A hátsó félprofilban arcuk sem látszik jól, egyik újságjába merül, mellette ülő társa céltalanul szemlélődik. Egymásmellettiségük csak fizikai, esetleges. A Farönkön ülő öregek később, 1935-ben született. Látszólag az előbbi kettős portrék sorába tartozik, mégis egészen másról van szó. A két öreg ábrázolása szinte lírai. A megfogalmazás impresszionisztikus könnyedségűvé, ezáltal költőivé emelkedett. A megfigyelés pontossága nem olyan kegyetlenül rideg, tárgyszerű, mint az előző lapokon. Az elmosódottság lebegéssé oldotta a két ember bizonytalan kapcsolatát, de az esetlegességben ott rejlik a megnyugvás maradandósága. Eszközei a finom vonalak, melyek élüket, keménységüket vesztve puha, bizonytalan kiterjedésű foltokká alakultak. A figurák feloldódtak a fényben, szinte testetlenné váltak. A szereplők arca nem fejezi ki jellemüket, beleolvad a felület fényárnyék rendszerébe, mivel az alkotói szándék nem karakterük megragadása, nem egy keserű életérzés megfogalmazása, hanem a múló pillanat rögzítése volt. Ez a karc sokkal inkább jellemzi Szőnyi világát, mint az előzőek, vagy a Birkózó. Nem tudjuk ki volt a Birkózó modellje, milyen élményből született ez a különös, Szőnyi oeuvre-jében szinte egyedülálló kompozíció. Érdekes eredményre juthatunk, ha összevetjük más karcaival, többek között a Víz-partján álló asszonyokkal (110), melynek táblakép változata Szőnyi főművei közé tartozik. A kisméretű rézkarc középső nőalakjának testtartása, mozdulata, szinte azonos a birkózóéval, így még jobban szembetűnik a két ember valódi különbsége. ig és még azon is túl. "A szubjektum emancipációja", az "elkülönülő egyedi akarat" és az "összekapcsolódó figyelem" közötti feszültség, amit Riegl a lövészképeken kimutatott, összehasonlíthatatlanul nyomatékosabban ment végbe az intim életképek műfajában. Nem a pózoló lövészek között, hanem a társadalom peremén élő emberek körében ütközünk a külvilággal való kapcsolatot teljesen kizáró, önmagába forduló elmélázás példáival." - fűzte tovább Werner Hofmann, Riegl gondolatait erről a problémáról. /18/* S, hogy Szőnyi meddig jutott el az állapotszerű létezés kifejezésében, arra nagyon jó példa egy 1933-ban született rézkarcsorozata. A Köszörűs (112), a Kocsi az utcán ( 100), a Dunai kikötő (111) felületéről szinte teljesen eltűntek a tónusok. Olyan erősen redukált technikát dolgozott ki, mely maximálisan a vonal karakterteremtő erejére épít, már-már a japán tusrajzok jelzésszerűségéig jutott el. A kikötő az utcai jelenet terét még érzékelteti egy-egy merész perspektivikus vonallal, mint a part sávja, vagy a kerítés távolodó párhuzamosai. A Köszörűsnél már egyáltalán nem ábrázolja a környezetet, a karikatúraszerű figurák a semmiben állnak, téri helyzetüket a köszörűshöz való viszony határozza meg. A szereplők megformálásánál minden részletet elhagyott, egy-egy találó vonallal jelzi a figurákat. A jellemzés kizárólagos eszköze a testtartás lett. A pontosan megragadott mozdulatok, a jellegzetes körvonalak fejezik ki mindazt, amit Szőnyi erről a világról gondol, de kiderül saját helyzete is ebben a rendben. A festőtől egyáltalán nem volt idegen a szemlélődő magatartás, rokonságban állt saját képei szereplőivel. Szerette messziről figyelni az eseményeket. A távolból minden lényegtelen részlet elveszti jelentőségét, s maradnak a sommás, a valódi értékeket kifejező gesztusok, az eszköztelenség költészete. Indulnak már a csörgő víz - erek, megcsillannak kristályos, kicsi tócsák. Néznéd velem. De hol keresselek? Elnyelt a fény: az örökkévalóság. (Aprily Lajos: Indulnak már, Válogatott versek, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1978) A kendős nő méltóságteljes magabiztossággal áll, tekintete a távolba néz. Az ő magába mélyedése nem a civilizált városlakók vagy a peremhelyzetben élők elmagányosodás felé haladó különállása, hanem sokkal inkább a természetközeli ember befelé figyelő nyugalma, azé az emberé, aki tudja a helyét a világban, nem siet sehová, otthon van környezetében. A kép komponálási módja rokonságban áll a Courbet által alkalmazott additív szerkesztéssel, a többi szereplő ugyanabban a síkban, szinte reliefszerűen sorakozik a középső alak mellé. Az arcok elnagyoltak, a figurák alig különböznek egymástól, sötét-világos foltokként, kettős-hármas ritmusokba rendeződtek. Mégis egészen másról van itt szó, mint a XIX. századi elődnél. A Víz-partján álló asszonyok ugyanúgy, mint a Zebegénvben készült tájképek és a többi összetett programú lap, pontosan tükrözik Szőnyi életszemléletét, melyre jellemző a befelé fordulás, a külvilágtól való elzárkózás, de ez a belső harmónia keresését szolgálja. így védekezett kora vészesen civilizálódó, elembertelenedő életmódja ellen és az önkéntes emigrációt, a visszavonultság világait választotta. így némi magyarázatot találunk arra, miért fordul elő olyan ritkán modelljei között a birkózóhoz hasonló didergő figura. Az ő mutatványosa a Köszörűs (112, 113), aki az utca közepén adja elő tudományát, szinte szuggerálja a körülötte állókat, minden tekintet az ő kezére szegeződik. Az álldogáló, alig néhány vonallal odavetett, de igen karakteres figurák szinte feloldódtak a szemlélődésben, ami most a kép terén belül zajló eseményre irányul. Kivételes ez a konkrét irányultság, mert Szőnyi nagyon sok képén a szereplők látszólag minden cél és rendezettség nélkül álldogálnak, figyelmüket nem köti össze központi akarat, de a mellettük álló jelenléte sem befolyásolja azt. Csoport-portréin végigtekintve - közülük a jelentősebbek a Beszélgetők (115), a Jegyespár (114), a Részlet egy vásárból (17) - ugyanazt a kapcsolatnélküli egymásmellettiséget tapasztaljuk, mint a kettős portréin vagy az utcai jeleneteken. Ezt a fajta önmagába forduló, cselekvés nélküli, szemlélődő magatartást tekinthetjük Szőnyi világnézete kifejezésének is, az ő alkata rokonítható méltóságteljes, nyugodt figuráinak karakteréhez. Ennek a képtípusnak az eredetét keresve egészen a holland csoportportrékig nyúlhatunk vissza, melyeken egy-egy céh vagy egylet örökítette meg elöljáróit. Riegl e csoportportrék vizsgálata kapcsán jutott arra a következtetésre, hogy a modern szubjektivizmus gyökerei egészen idáig vezethetők vissza. / 1 7/* Ez az út minden antikot és itáliait maga mögött hagyva tört előre a szubjektivizmus felé, Manet10. BIRKÓZÓ 1927