Ikvai Nándor (szerk.): Bél Mátyás Pest megyéről - Pest Megyei Múzeumi Füzetek 10. (Szentendre, 1977)
II. rész. A megye leírása járásonként - III. fejezet. A pilisi járás
kunyhókat, amiket az ostromlottaknak le kellett volna rombolni, fedezékül használva, könnyen eljutott a völgybe, s gyorsan elkészítve a lőállásokat, tüzes golyókkal a különben szűk helyen igen nagy zavart és kárt okozott. A hely parancsnoka, amikor meglátta a vár legtávolabbi fala alatt rejtőzködő ellenséget, s azt, hogy lőtávolon kívül vannak, valamint az állásba vezetett ágyúkat, késve ugyan, de felajánlotta a kapitulációt. Miután Esztergom elestét hírül adták, világossá vált, hogy most már nincs mire várni. Tehát 700 katonának kegyelmet és szabadságot adtak, valószínűen nem maradtak volna többen életben, ha győznek is. Azt akarták, hogy a vezér egy írást adjon arról, amelyben világosan álljon, hogy nem kívánja annak a hitszegésnek a megtorlását, amely következtében 140 évvel ezelőtt a magukat megadó keresztényeket az ő őseik legyilkolták. Ehhez a vezér könnyen megadta a hozzájárulását, mert úgy gondolta, hogy a hitszegést és a bűnt nem kell hasonlóval viszonozni.” Így beszél ő a szerencsésen végződött ostromról. Ez azonban nagyon nyugtalanította az ellenséget és miközben az egyik oldalon a császáriak Újvárt, a másik oldalon a törökök Esztergomot ostromolták, tervbe vették Visegrád kivívását, s általában a szerencse is kedvezett ennek az ellenséges törekvésnek. Miután ugyanis Palánkát több más hellyel együtt könnyedén elfoglalta, a várat azon az oldalon támadta meg ágyúival, amely Esztergom felé néz, s először a nagy tornyot fosztották meg erődítményeitől, azután, minthogy az erős fal az ágyúgolyóknak ellenállt, árkot ástak, és az aláaknázott torony három ágyúval, amelyek ott voltak, összeomlott. A fal többi része annyira meggyengült és meglazult, hogy súlyos megrázkódtatás és azonnali veszély nélkül nem lehetett az ágyúkat elsütni, az őrsereg mégis tartotta magát és a háromszor is rohamozó ellenséget bátran visszaszorította, míg végül is a meghódolásra tisztességes feltételeket eszközöltek ki, hogy a falak romjain át fegyveresen, katonai kürtszó mellett mehetnek ki. Ezt a vár parancsnoka Bischof hausen jelentette a Lotharingiainak. Az őrséget a megadás feltételeinek megfelelően a poggyászok egy részével gyors hajókra rakták és a folyón felfelé Almásig úsztatták, ahol akkor a Lotharingiai hadiszállása volt; s ez a mieink nem kis nyugtalanságával történt, ugyanis, amikor kora hajnalban meglátták a Dunán felfelé úszó, német katonákat szállító hajókat, az a gyanújuk támadt, hogy esetleg az esztergomi védőket szállítják hajókon, miután az ellenségnek a várat megadták. Ez a tévedésük azonban hamarosan kiderült, amint az ágyúk dörgését meghallották. A vezér pedig megdicsérte BischoffsChausent és azt a három törököt, akik a meghódolókat kísérték, megajándékozva, a seregét az esztergomi csatatérre vitte. Végre 1686-ban, Buda eleste után az oly 119
