Ikvai Nándor (szerk.): Bél Mátyás Pest megyéről - Pest Megyei Múzeumi Füzetek 10. (Szentendre, 1977)

II. rész. A megye leírása járásonként - III. fejezet. A pilisi járás

kés ágyúkat még nem vontatták oda és azt gondolták, hogy azokat a meredek hegy szikláira nem is tudják kivezetni, csak igen nagy erőfeszítéssel és abban is bíztak, hogy a budai és más szomszéd várak vezetői segítséget adnak veszélyes helyzetükben. Pálffy azonban, miután a tennivalókat megtárgyalta Medicivel és Aldobrandinivel, elhatározta, hogy az ellenség makacsságát fegyverrel töri meg s az ágyúkat a katonák nagy és fáradhatatlan munkájával, a tüskésbokrok és fák által elzárt vad helyeken, ahol nem volt út az igavonó állatok számára, emelőszerkezetek alkalmazásával és vastagabb kötelekkel vontatták a hegy csúcsára egy nap és éjjelen át, miközben a magyar és itáliai katonák is serényen munkálkodtak. Azután pedig az ágyúállásokat elkészítve, az igen régi és az előző ostromok viszontagságai miatt pusztuló falakat veretni kezdték.

Abban az időben a vár és a benne levő 300 katona parancsnoka Pyrrhus aga volt, egy pesti öreg, aki, miközben a segítségben is bizakodott, meggondolva, hogy a vár elestével ő is és társai is pusztulásra vannak ítélve, elhatározta, hogy megadja magát, ha Pálffytól tisztességes feltételeket kap. Tehát a falak közül kiszólva azt kérte, hogy neki és társainak felszerelésükkel és fegyvereikkel együtt szabad elvonulást adjanak. De amidőn Aldobrandini, Medici János és Gonzaga Vince mantuai herceg csak a puszta életük megkímélését engedélyezték s azt, hogy fegyvertelenül, mindenüket hátrahagyva távozhatnak, Ghisler Frigyes az itáliai csapatokkal a várat megtámadta, s azt elfoglalta, a végső félelemtől megdermedve, tovább nem tárgyaltak, hanem magukat és a várat a szeptember idusa előtti napon a győztes kényére átengedték. Mivel pedig az Esztergomból elbocsátott törökök nem adták vissza azokat a hajókat, amelyeket a megegyezés értelmében Visegrádra kellett volna szállítaniuk, a várral együtt elfogott őrséget a katonák és a vezérek közös egyetértésével a mieink visszatartották és az együvé tartozás szerinti szakaszokra osztva, Itália különböző részeire osztották szét őket. Közülük egyeseket a velenceiek kiváltották a szolgaságból és hosszú bolyongás után Bizáncba, a hazájukba visszatértek. A többiek pedig gályarabokként fogságban fejezték be az életüket. (így adja elő a történetet Istvánffy a XXIX. könyv 665. oldalán. Ortelius Krónikája I. rész, 179. oldalán azt állítja, hogy az itáliaiak által alaposan megmotozott 266 katonát Budára szállították.) Ezt a vérszomjas fajtát utolérte a nemezis, amiért szavukat szegve meggyilkolták Amadé társait.

117