Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

II. KÖRÜLTEKINTÉS A NAGYVILÁGBAN Malmö városába. Onnét vasúton utaztam Trelleborg svéd kikötőbe. Ott megháltam egy szállodában és másnap tengerre szálltam. Német hajó vitt Sassnitzba. Este már visszaérkeztem Berlinbe. Nyolcnapos körutam után tehát ismét Berlinben voltam. Zimmerstrassei lakásomat már előbb föladtam s ezúttal hotelbe szálltam, mégpedig a „Hotel Café Bauerbe". A Café Bauer abban az időben Berlin legkedveltebb kávéháza volt az Unter den Linden és a Friedrichstrasse sarkán. Gyakran betértem oda uzsonnázni és elolvasni az újságokat. A kávéház ablakából jól szemlélhettem az Unter den Lindenen folyó, berlini korzó-életet. Ami a női eleganciát illeti, mi magyarok Budapesten a legújabb párisi divathoz voltunk szokva. A németeknek ellenben semmi sem kellett, ami francia. A divat sem. Ezért a berlini divat nekünk unelegánsnak látszott. De minden divattól eltekintve is, igen visszatetsző látvány volt, hogy a berlini asszonyok a hársfák alatt is hosszú uszályos szoknyában korzóztak. Olyan hosszú uszályokkal, aminőt a magyar asszonyok legfeljebb az elite bálok parkettjén viseltek. A német asszonyok viszont a nyílt utca során hosszú uszályukkal sodorták maguk után a hársfák előző évi, száraz faleveleit és az utca porát. A Café Bauer ablakaiból láttam számos ízben az akkor még fiatal II. Vilmos császárt végiglovagolni a hársfák alatt. És láttam sokszor végigkocsizni a három növendék herceget nevelőjükkel a két lóvontatta hatalmas, udvari landaueren. A hátsó ülésen ült a nevelő, jobbján Frigyes Vilmos trónörökössel és szemben velük Eitel (vagy Attila) és Oszkár a legifjabb herceg. Mind a négyen fekete ruhát viseltek. A nevelő kemény, az ifjú hercegek pedig puha fekete kalappal. Az utcán járó-kelők mind köszöntötték őket. A kis hercegek viszonzásul állandóan le- és fölemelgették kalapjukat. A nevelő pedig mozdulatlanul, föltett kalappal ült, jeléül annak, hogy a köszönés nem neki szólt. A Café Bauerben igen jó, mondhatjuk magyaros kiszolgálás volt, mert a főpincér magyar ember volt és б csinálta ott a rendszert. Ott találkoztunk minden csütörtökön Csathó Ernő volt jogásztársammal. Hetenként csak egyszer, mert б németül akarván megtanulni, egyébként kerülte a magyar társaságot. A Café Bauer olyan nevezetes hely volt, hogy az ugyanabban a házban levő szállodát is a Bauer-kávéházról nevezték el. E réven jutottam én is a Hotel Café Bauerbe. De csak egy napig laktam ottan, mert szabadságom már letelőben, pénzem pedig elfogyóban volt és Berlinbe visszatérésem után, másnap utaztam tovább hazafelé. Hazatérőben Lipcse (Leipzig) városát is megtekintettem és Bécsben is töltöttem ismét egy-két napot. Otthon egyenest Szelére utaztam s a szabadságomból megmaradt pár nap elmúltával jelentkeztem a belügyminisztériumban. A belügyminisztériumban az elnöki osztály főnöke azzal a kérdéssel fogadott, hogy hajlandó volnék-e miniszteri segédfogalmazói rangban elmenni 49