Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIAN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM Ezt tapasztaltuk például az éles töltésekkel végzett gyakorlatoknál. Olyankor minden egyes huszárnak öt lövést kellett leadnia és minden egyes huszár találati eredményéről külön lapot kellett kitölteni. Ez kívánta a „reglama". Kora reggeltol délutánig még csak ment a rendes célbalövés. De még rengeteg sokan voltak hátra. Töltényt elhasználatlanul nem lehetett hazavinni, mert ez bizonyíték lett volna arra, hogy nem teljesítették a Vorschriftet. A tisztek tehát összesúgtak és ki lett adva a parancs, hogy az altisztek gyors ütemben és vaktában lőjjék ki az összes még ki nem lőtt töltényeket, az önkéntesek pedig szintén gyors ütemben töltsék ki hasból a még üres lolapokat, hogy minél előbb hazamehessünk. Nyomban megindult a Schnellfeuer.

52 Ropogtak a karabélyok. Mi pedig nyakra-főre töltöttük ki a lolapokat a valószerűség szabályai szerint. S ezekből a lövéseredményekből aztán odafent valahol Bécsben hasznos kimutatásokat készítettek lovasságunk várható ütőerejéről gyalogtűzharcok esetén. Engem a harmadik századhoz osztottak be. Parancsnokom Ilosvay Tihamér százados volt, szatmármegyei magyar, úri család sarja, fekete hajú, fekete bajuszú, sasorrú, szép magyar huszár. De magyar ember létére is jobban szeretett németül beszélni. Igaz, hogy a Herr Ober- és a Divisionskommandantok mindig németek voltak, s ezek megkövetelték, hogy a magyar tisztek szolgálaton kívül is németül beszéljenek. Ez követelte szerintük а к. u. k. hadsereg egysége s az egységben rejlő ütőereje. Ilosvay roppant nyers és goromba volt a Mannschafttal

53 szemben. Teljesen hatalmába kerítette őt is az osztrák к. u. k. szellem, sőt ő talán még azon is túltett. Szomorú volt látni századunk debrecenvidéki, megfélemlített, magyar legénységének állandóan nyomott, levert hangulatát. Ez az ottani keserves hangulat köztudomású volt az egész ezredben, s a többi századok altisztjeinek szokása volt elkényszeredett vagy kedvetlen huszárjaikra akként rászólni, hogy „olyan leégett vagy, mintha a harmadik században szolgálnál". Az azonban tagadhatatlan, hogy a 3. század volt mindig elismerten a legjobb század, értve ezen a kifogástalan exercirungot, a frontrichtungot s a csizmák és nyeregszerszámok fényességét. Parádés inspicirungoknál mindig a mi századunkat vezényelték a porondra, ha brillírozni kellett. A k. u. k. szellem gyűlölte az egyéves önkénteseket. Ez a gyűlölet kétségkívül általában a magyar értelmiségnek szólt, amelynek gyomra soha sem tudta megemészteni ezt az idegen szellemet. Ez a vidéki magyar huszárezrednél kevésbé volt érezhető, ahol csak alig néhány önkéntes szolgál. Például a kecskeméti ezredben Dániel Paliék is csak hárman voltak, s ott a tisztikar is magyarabb volt. De annál inkább volt ez érezhető a mi ezredünkgyorstüzelés 53 legénység 40