Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIAN ISTVÁN: ELETEM ÉS KOROM el sem indultunk, máris megszólalt a kisriadó, jeléül a várt orosz veszedelemnek. Óriási volt az izgatottság. Közben Tóniék hadikórháza is megkapta a kiürítési parancsot. Ok is lázasan pakoltak. Poggyászunkkal szerencsésen célhoz értünk. Ezeket messze be a sínek közé, távol a vonatunktól kellett vinni. Én ennek lerakását irányítottam. Margit pedig ment részünkre a vonaton ülőhelyet foglalni. Krűger vonatparancsnok kijelentette, hogy már nincs hely. De ugyanott állt az ipari minisztérium szerelvénye is, és úgy volt, hogy azt kapcsolják a törvényhozók szerelvényéhez, és mindkét szerelvényt, sot még egy harmadikat is, ugyanaz a mozdony fogja húzni. Az ipari minisztérium kocsijaiban sem volt több hely, de oda mégis udvariasan befogadtak minket. Margit mindjárt ott is maradt. Én jó messze tőle még mindig a poggyászok lepakolásával voltam elfoglalva, közben be is esteledett, mikor gyanús repülőgépzakatolás kíséretében hirtelen kigyúltak az ún. Sztálin-gyertyák. Kísértetiesen fújták a nagyriadót. Amitol féltünk, bekövetkezett: megjöttek az oroszok. Mindenki szétrebbent. A sínek közül, mint legveszedelmesebb helyről, sietni kellett. Kifelé nem ismertem a járást, tehát a város felé vettem utamat. Már előbb lebombázott házak romjai és bombatölcsérek között botorkáltam ki a Kőszegi utcáig. A rémes helyzet sürgetett. Nem volt veszteni való idom. Hirtelen egy kocsmaépület udvarába fordultam be. Az óvóhelyet nem leltem, tehát egy üres udvari szobában húztam meg magamat. A következő pillanatban már zuhogtak és ropogtak a bombák. A bombázás több hullámban, jó sokáig tartott. A vakolat a mennyezetről bőven hullott fejemre és ruhámra, de semmi bajom sem lett. Pedig a légnyomás a tetőcserepet is mind lesodorta a fejem feletti tetőről, s a szomszéd szobának az ablaktokját kivágta. Üveg már addig sem volt az ablakokon. A nagyobb baj azonban csak kint az utcán történt. A riadó idejére a katonai autók nagy számmal húzódtak meg a Kőszegi utca két oldalán. Ezek közül sok égett, vagy másként pusztult el. Egy emeletes nagy ház szintén lángokban állt. Messzebb is számos tűz látszott. Halálos áldozatok is voltak. Az én búvóhelyem közvetlen közelében, az út szélén magam is láttam a félhomályban két katona holttestét. Nagy aggodalmaim voltak Margit miatt. Biztosra vettem, hogy a vonaton mindenünk elpusztult. Meg sem vártam a riadó lehívását. Siettem vissza vonatunkhoz, ahol nagy örömmel értesültem, hogy vonatunk minden ablaka betört ugyan, de a pályaudvaron nem volt bombázás és senki sem sérült meg. Útközben a mi kocsinkkal is találkoztam. Embereink, miután mindent leraktak, üres kocsin tértek vissza a hadikórházba. Elbúcsúztam tőlük. De ma sem tudom, hogy lovaink és kocsink minő sorsa jutottak. Ezalatt Margit is keresett engem. О a riadó hallatára kiszállt a vonatból. Akkor nem talált rám, és mikor a bombázás megkezdődött, a vasúti sínek és 290