Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VI. JÖN A TATAR körünk hiányában részemről azzal a kérdéssel sem kívánok foglalkozni, hogy jogosult-e a kormány a püspök különbeni letartóztatásának terhe mellett a püspök útján elrendelni, hogy a papok miről prédikáljanak. Mi csak azt vizsgálhatjuk, hogy meg lett-e sértve a püspökök mentelmi joga. Ez pedig az előadói javaslat indoklása szerint is kétségtelen. Tehát ezt kell kimondanunk. A nyilasok erre azt vitatták, hogy nem lehet határozni a másik fél meghallgatása nélkül, tehát előbb meg kell idézni a bizottság elé a belügyminisztert kihallgatás végett. Az előadó ekkor ilyen értelemben módosította javaslatát. Részemről azonban tovább vitattam, hogy az adott esetben a mentelmi jog megsértésének tényálladéka annyira világos, a sértés olyan súlyos és ezért a jogorvoslás annyira sürgős, hogy a másik fél meghallgatásával nem szabad húzni-halasztani az ügyet. De ha a bizottság így határozna, arra az esetre javasoltam, hogy a belügyminiszter megidézése a legsürgősebben akként történjék, hogy a mentelmi bizottság okvetlenül még a legközelebbi plenáris ülés előtt érdemlegesen határozhasson, vagyis hogy már a legközelebbi plenáris ülés véglegesen dönthessen ebben a kérdésben. A határozat ilyen értelemben jött létre. De a helyzet akkor már olyan rohamosan romlott, hogy a felsőház összeüléséről szó sem lehetett többé, s a püspököket a nemzet szégyenére alig egy hét múlva a megszálló orosz kommunista csapatok engedték ki a jogtalanul rájuk rótt fogságból. Március 25-én, virágvasárnapján Veszprém elesett, Pápa is esendő volt, Győrben utcai harcok dúltak. A soproni helyőrség másodfokú riasztásban volt. Nem volt többé veszteni való időnk. Kora délután Margittal gyalogszerrel kimentünk Fertőrákosra, egyenesen Matisz püspöki uradalmi intézőhöz. Lovaink és kocsink ekkor már a püspöki uradalomban voltak ellátásra és használatra kiadva. Megbeszéltük Matisszal, hogy esetleg bármely pillanatban szükségünk lehet a fogatra, mert ha másként nem lehet, azon indulunk útnak az országhatáron át. Hazatérőben fölkéredzkedtünk egy Sopron felé tartó kocsira, amelyen már addig nyolcan ültek. Mikor megláttuk, hogy olyan sokan vannak, már mi szabadkoztunk, de olyan szívesen és udvariasan hívtak, hogy mégis fölültünk. A kocsit egy kozák katona hajtotta, és mellette egy német tiszti ruhába öltözött ukrán ült, aki a visszavonuló németekkel együtt jött ki Ukrajnából, és igen fanatikus, németbarát húrokat pengetett, és fogadkozott, hogy ők ki fogják vívni az ukrán szabadságot. A kocsin egyébként ünnepi kiránduló soproni társaság, többnyire hölgyek, utaztak. Estefelé értünk a városba, ahol beszóltunk Tóniékhoz, s velük is megtárgyaltuk a legújabb helyzetet. Lakásukon pedig Hauptmanékkal beszélgettünk ugyanarról. Március 26-án megnyugtatóbb hírek jöttek, de a hangulat azért végtelenül feszült maradt. Ismét ötórás riadó volt. Sopronban nem bombáztak 287