Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIÁN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM fölül kitüntetett engem. Pestmegye sohasem kényeztetett, ami nem is volt baj. Én úgyis minden jót, amit a főváros mintaszerű önkormányzati életében és magas színvonalú közigazgatásában tapasztaltam, igyekeztem megfelelően átültetni Pestmegyébe is. Ehhez a támogatást vármegyénk hazafias és művelt közönségében mindig meg is találtam. Kezdetben reméltem, hogy ugyanezt a megértést megtalálom a vármegye autonóm tisztviselőkarában is. De mikor 1942. január 30-án jóleső érzéssel értesültem arról, hogy a főváros közgyűlése titkos szavazással is egyhangúlag választott meg újból felsőházi képviselőjévé, pont másnap (január 31-én) Pestmegye tisztikara élén Endre alispán legnagyobb csalódásomra velem szemben is annak az offenzív megnemértésnek útjára lépett, ami őt köztudomás szerint általában jellemezte. Ezt jelentette az az írásbeli, hivatalos jelentése, hogy a főispáni hivatalomhoz beosztott Molnár Dénes aljegyzőt onnan — tudtom-hírem nélkül — elvezényelte. Rögtön hívattam az alispánt, de már nem találták hivatalában. Ezért nyomban írásban értesítettem, hogy intézkedése jogtalan, tehát Molnárt nem mentem föl a hivatalomban való szolgálata alól. Ez szombati napon történt. Mindenki tudta, hogy az alispán igaz ok nélkül engesztelhetetlen gyűlölettel van eltelve Molnár iránt, és csak azért kívánta visszavenni az alispáni hivatalba, hogy ott vétlensége ellenére is elbánjon vele. Molnárt már csak ezért sem engedhettem el magamtól. A hétvég elteltével az alispán megjelent nálam. Ekkor igen részletesen megmagyaráztam neki, hogy miért volt jogtalan az ő intézkedése. Erre ő bocsánatot kért, hogy megkérdezésem nélkül intézkedett, viszont sürgette Molnár fölmentését, mert különben fölirattal él „törvénytelen rendeletem" ellen a belügyminiszterhez. — „Hát élj vele", feleltem neki, s ő haraggal távozott. A következő napon az országmozgósítási előadók tanfolyamát nyitottam meg. Mikor megnyitó beszédemet befejeztem, egy ideig még ott maradtam és hallgattam az első előadást. Ekkor a mellettem ülő alispán egy teleírt ívet tett elém elolvasás végett, jelezve, hogy ha észrevételem van ellene, korrigálhatom a szöveget. Az írást elolvasván, láttam, hogy az nem más, mint az alispán fölirata az én „törvénytelen rendeletem" ellen. Erre azt szó nélkül visszatettem az alispán elé, és kevéssel ezután fölkeltem helyemről és visszatértem hivatali helyiségembe. Az alispán nyomon követett és a főispáni hivatalban kissé zavartan kérdezte, hogy mit szólok a feliratra. „Semmit - feleltem - add be, ha akarod." De aztán megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy mi a törvényes eljárás ilyen fölirat esetén. Kitűnt, hogy erről fogalma sem volt. Erre a törvényből olvastam föl neki, hogy ha a föliratra a belügyminiszter tagadólag válaszol, az alispán azonnal köteles összehívni a 194