Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

I. IFJÚSÁGOM Nagy élet folyt ott valaha. Nagyszüleim öt lányukat adták onnét férjhez. Legnagyobb lányuk a Szelén birtokos Benedicty Gyula felesége lett, a többiek a közeli környékre mentek férjhez. De történelmi szempontból is nevezetes volt ez a kúria. Az 1848—49. évi szabadságharc idején a hadi szerencse forgandóságához képest gyakran tértek be oda a magyar tábornokok (Perczel Mór és mások), hol pedig az osztrák vezérek kvártélyozták be oda magukat. Damjanich híres, szolnoki diadala napján épen Schlick osztrák hadseregparancsnok időzött ottan. Kora délután egy osztrák főhadnagy hajadonfővel, lóháton, eszeveszett vágtában kanyarodott be a házzal szemben levő kapun a tágas udvarba, mit sem sejtve, egyenest Schlick karjaiba. Schlick az oszlopsoros folyosóról látta ezt a jelenetet és rosszat sejtve mindjárt maga elé parancsolta a jövevényt. A főhadnagy izgatottan beszélte el a szolnoki csata lefolyását, a magyarok szörnyű pusztítását, nem titkolva el azt sem, hogy б maga a vályograkások között rejtőzött el a győztes magyarok elvonulásáig. Úgy látszik, Schlick ezt gyávaságnak tekintette, mert éktelen dühbe jött és nagyapámat kérdezte, hogy nincs-e ott valami börtön. Mikor pedig nagyapám csodálkozva felelte, hogy mire való volna az olyasmi az ő udvarában, akkor meg az iránt érdeklődött, hogy van-e valami ól-féle. — „Az van", volt a válasz, mire Schlick kiadta a parancsot, hogy a szerencsétlen főhadnagyot verjék vasra és zárják be a tyúkólba. Nagyapám hiába kérlelte a dühös, ellenséges hadvezért, hogy ne bántsa a szegény tisztet, az nem tehet róla. Vasra verve bedugták a tyúkólba, a bolhák közé. Ott rostokolt hajnalig. Jellemző az akkori hadviselési viszonyokra, hogy bár Szolnok alig 30 kilométerre van Szelétől, az osztrák hadvezér olyan óriási vereség után is még másnap hajnalig ott maradt Szelén és csak akkor vonult vissza egész hadseregével nyugat felé. Kevéssel a szolnoki diadal után (április 4.) Jellasics, az áruló horvát bán, a közeli Tápióbicskénél szorongatta a magyarokat. Tartalékra volt szükség, s a környéken minden faluban megindult a verbuválás. A szelei piactéren is folyt a bor és a toborzás. Hirtelen össze is állt az ásó-kapával fölfegyverzett népfölkelő sereg, amely nagyapámat választotta meg vezérévé. Az ő testvérbátyját, Antalt, pedig hadtápparancsnokává. A haderő megindult a tápióbicske-nagykátai út irányába, melynek közepe táján dúlt a harc. De a szelei népfölkelők csak Farmosig jutottak el. Ott találkoztak a hírnökkel, aki közölte, hogy a magyar honvédség megfutamította Jellasics hadát, s a szelei fölkelők hazamehetnek. Viczián Antal aránylag fiatalon halt meg (1850) (Nagy családot hagyott maga után.) Nagyapám azonban megérte az alkotmányos élet helyreálltát 15