Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIÁN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM Viczián István és András (a Nikléczy-lányok férjei) egyelőre még apósuk 1770-ben közbejött halála után is, Várkonyban maradtak és ott gazdálkodtak. De 1778-ban megvették Ruttkay Dánieltol a szelei „Komjáthy oktava" zálogjogát és akkor végleg Szelére költözködtek. így jutott nemzetségünk Szelére. Tápiószele történelmileg is nevezetes hely. Ott fedezték föl közel a faluhoz talán egész Európa legnagyobb szittya temetőjét, amelyből már eddig is nagyon sok szittya emlék került napvilágra. Ezek között számos horogkeresztes váza, mint legjellegzetesebb szittya emlék. Pedig a föltárásnak még nagyon a kezdetén vannak és még további, igen nagy eredmények várhatók. Ez a szelei, hatalmas szittya település a Kr. e. első évezred közepe táján létezett.

1 Közvetlenül a szittya temető mellett föltártak egy másfél évezreddel későbbi pogány, magyar temetőt is. Érdekes ott közvetlenül egymás mellett látni a kétféle temetkezési módot, egyfelől a zsugorítva temetett szittyákat, másfelől a kinyújtózottan hanyattfekvő és arccal kelet felé fordított pogány magyarokat. Szele északi határrészében, az ún. Külsőmezőn, éppen e sorok írójának a kommunista, népi demokrata uralomtól elkobzott birtokán pedig egy Árpádok korabeli keresztény temető terül el, melyből számos III. Béla korabeli, ezüst dénár került elő. E temető közepén, partos helyen, valamikor templom állott. Kétségkívül virágzó község volt ott is, amelyet hihetőleg a tatárok pusztítottak el. Tápiószele arról is nevezetes, hogy az egész falu valaha a nagy magyar jogász Werbőczy Istvánnak volt a tulajdona. Werbőczy családjának kihaltával, 1542-ben I. Ferdinánd király Tápiószelét, Tápiógyörgyét és Félegyházát a horvát eredetű, de akkor már felvidéki, magyar földesúrnak Dubraviczky Márkusnak adományozta. Dubraviczky Márkus a király főlovászmestere, felesége pedig Mária királyné udvarhölgye volt. A megadományozott azonban a nyomban bekövetkezett török hódoltság miatt semeddig sem élvezhette új uradalmát. A törökök mindhárom falut elpusztították. Félegyháza soha sem épült többé újjá. Üres területét pedig később Félegyháza-dűlő néven Szele határába kebelezték be. Maga Szele, illetve annak helye, az említett Tercsy-Murányi-féle zálogszerződés adatai szerint még 1700-ban is szintén „teljes pusztaság" volt s a szelei Tercsy-birtokon is csupán hét jobbágy élt. Ezért a zálogbaadók külön prémiumot ígértek a zálogbirtokosnak, ha újabb jobbágyokat is telepítenek le éspedig minden új jobbágyért fejenként 20 tallért. 1 A temetőről lásd Az Aranyszarvas nyomában. A Blaskpvich-fivérek^ és a magyar régészet kapcsolata, szerk. GÓCSÁNÉ MÓRÓ Csilla, Tápiószele, 2006, különösen PÁRDUCZ Mihály tanulmányát: Szkítakpri temető Tápiószelén. 12