Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia III. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 6., Szentendre, 2001)

Néprajz - Molnárné Hajdú Margit: Népi gyógyítás Nagytarcsán

A középkortól már maradt ránk írásos emlék is az akkori gyógyító anyagokról, gyógyszerekről. Innen vannak adataink arról, hogy a jelzett korból, melyeknek az alkalmazása maradt meg a 19-20. század fordulóján hazánkban és így községünk gyógyítási szokásaiban is. A jelzett időben - a középkorban -, mint más országokban, a szerzetesrendek feladata volt a gyógyítás. Ők szabályokat állítottak fel az egészséges életet illetően és érintkezve a néppel, tanítással terjesztették a szerintük helyes elveket. Gyógynövényeket termeltek és hogy segítsenek a betegségek idején a falvak lakóin, betegszobákat állítottak fel, ahol ápolták, gyógyították a hozzájuk fordulókat. Egyes szerzetesrendekről köztudott, hogy kizárólag csak betegekkel foglalkoztak. A Pray-kódex szerint az orvoskodó papok nem nyúltak pl. a szülő nőhöz a vajúdás idején, csak „imádsággal igyekeztek szenvedésükön enyhíteni". Másutt azt olvashatjuk, hogy szent Margit rendszeres gyógyításai során „tehéntrágyát kötött egy nyaki fekélyre". Igen nagy hatást tulajdonítottak az anyatejnek, hiszen abban minden olyan erő, anyag benne van, amely az élethez szükséges. Elhalt ember egyes csontjait is felhasználta a népi gyógyászat. Hittek ugyanis az emberi csont, különösen a koponyacsont gyógyító erejében. Hoppal Mihály írja „A honfoglalók trépanait koponyái" cím alatt: „Ősi gyógyító tevékenységek körébe sorolható a koponyalékelés, vagy trepanáció gyakorlata (a honfoglalóknál)... A kultikus koponyalékelést az egyén halála után végezték el, s a kiemelt koponyacsont darabot amulettként használták... Azt tartották, hogy a halott ember ereje, vitalitása a porrá tört koponyacsont megevése útján magukévá tehető." A18. század elején Pápai Páriz Ferenc így ír erről: „tsuda erő vagyon a megholtt ember koponyájában". Hoppal Mihálynál tovább ezt olvashatjuk: „Ennek a hiedelemnek az emléke még a 20. században is megtalálható volt az ország északkeleti részében".

8 Ezeket ismerve könnyebben elfogadhatják a napjainkban élők az olyan szokatlan gyógymódokat, recepteket, amelyeket alább olvashatunk az elődeink által használt „orvosságokról". 1923-ban egy beteg nagytarcsai kisfiúnak, akit „nyavalyatörés"

9 gyötört, egy csömöri asszony a következő összetételű orvosságot hozta: Másfél liter tejbe 2 evőkanál porrá tört koponyacsontot kevert. Ebből naponta egy evőkanállal kellett bevennie, amíg a készlet tartott, vagy amíg meg nem gyógyult. Ha meggyógyult is, 9 hétig még kiújulhatott volna, de a csömöri asszony gyógyszerétől ez nem történt meg. Az 1. világháborúból több nagytarcsai férfi jött haza maláriás lázzal. E súlyos bajból való meggyógyulás érdekében sok mindent megpróbáltak. Az egyik gyógyító asszony javasolta, hogy a beteg reggel felkeléskor igyon egy kis pohárral a saját vizeletéből. A beteg megtette, de a hatás elmaradt. Aztán egy másik gyógyító asszonyhoz fordult segítségért, aki ugyanezt ajánlotta, de megtoldotta egy cselekvéssorral: „A bal lábas bakancsába vizeljen Péter Pál napjának hajnalán (Nem Szent Györgykor!)

10 és azt igya meg." A beteg ezt a megpróbáltatást is végigélte, de gyógyulásáról a késői családtag nem tudott beszámolni. Berepedt körmöt, sarkat és bármilyen eredetű sebet is le kellett vizelni, ettől remélve gyógyulást. A lőtt, szúrt sebet, - amely az első világháború katonáinak leggyakoribb sérülése volt - hajnalonként vizelettel mosták. Vérzést állítottak el, feltört sarkat, égett bőrt kezeltek a kéményből levakart korom- és vizelet keverékével. A vizeletet homokkal is pépesítették. Tüdőbaj, vagy csak egyszerű meghűlés okozta köhögés ellen is ittak vizeletet, к szamárköhögéstől szenvedőnek csakis ezzel enyhítették a baját. 189