Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia II. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 5., Szentendre, 1999)
Művészettörténet - Bárdosi József: A módszer „színeváltozása”
Összegzési. Danto könyvében két szálon futnak az események, az egyik szál a miról kérdésével foglalkozik (a művészet, mint művészettörténet a filozófia tükrében), a másik pedig az előző kapcsán a hogyanra keresi a választ. Az előbbi - a művészettörténet vége (9. oldal) - nem tárgya a könyvnek csupán előfeltevése, egyébként is az Európai füzetekben32 részletesen olvasható A.C. Danto és Hans Belting idevonatkozó írása. Azonban meg kell mondani, annak ellenére, hogy Danto szerint "a Brillo-dobozzal ténylegesen lezárultak a lehetőségek, és a művészettörténet bizonyos értelemben véget ért. Nem megállt, hanem véget ért, abban az értelemben, hogy valamiképp önmaga tudatába ment át-...- mintegy önmaga filozófiájává vált: ahogy Hegel történetfilozófiája megjósolta."?>?> - Danto még is a legnagyobb lelkinyugalommal teszi elemzése tárgyává a művészet történetében és annak kortársi közegében keletkezett produktumait. Arról ne is beszéljünk, hogy a művészettörténet vége "bizonyos szempontból" a filozófiatörténet végét is implikálja. Ha módszertanilag a történetiség eszméjére épülő egyik humántudomány (adott esetben a művészettörténet) "véget ért", akkor joggal feltételezhetjük, hogy a többi is, jelesül a Danto által privilegizált filozófia(- és esztétikatörténet34) is, de implicite maga a történetiség eszméje kérdŐjelezódik meg.35 A dantói logikát alkalmazva tekintsük "csonka szillogizmusnak" azt a kijelentését, hogy a "művészettörténet véget ért", vajon miféle kijelentéssel zárható ez a rétori ellipszis, vajon csak a művészettörténet ért véget? Úgy tűnik, Danto nem akar tudomást venni kijelentésének visszaható implikációjáról. Tehát az olvasónak kell kihámozni könyve gondolatai közül, hogy mit is gondol a történetiség és a filozófia fényében a művészetről. Nézzük az elsőt, Danto többször utal az ahistorikus felfogás filozófiai tarthatatlanságára36, miközben tudatában van, hogy "Az esztétika tárgya egy olyan örömforrás, amely mindörökre túl van időn, téren és történelmen,. .."37, tegyük még hozzá, hogy a mű kulcsfogalma, a metafora is inkább struktúra, mintsem történetileg determinált alakzat. A metaforát Danto egyébkén is dinamikájában vizsgálja és nem mint történetileg változó képződményt. Ebben tehát nem egyértelmű, hanem köztes a szerző álláspontja. Hogy milyen a dantói (művészet)filozófia azt már nehezebb meghatározni. Azonban feltűnő, hogy Danto a filozófia - Platóntól Heideggerig felhalmozott tudását - állítja csatasorba. Érdekes módon kortársaira (Lyotard-ra, Habermasra, Baudriallard-ra, Derridara, Charles Janksre, Michel Faucoult-ra, Rortyra, stb.) nem hivatkozik és nem használja a posztmodern kifejezést sem.38 Szintén hiányzik számomra a kulturális antropológia (az etnológia) komplexebb, a történetiséget és a filozófiát kritikusan értékelő, tehát kiegyensúlyozó szemlélete39 is. Az adott módszer és az adott probléma - az identitás és a metafora vizsgálata - megkívánta volna a szigorú filozófiai logikánál flexibilisebb szemlélet és módszer alkalmazását, hogy ne mondjam az ideológiák iránti tudásszociológia kétkedést is. Azonban Danto művészetfilozófiájában első a filozófia és második a művészet, de azt is mondhatjuk, hogy a filozófia az alapzat és a művészet a felépítmény. Ebből következik, hogy Danto számára első a tudás, az ideologikus tudás, amely képes létezővé, láthatóvá tenni az egyébként hétköznapi tárgynak látszó művet és a megértés előfeltételeként "konstituálja" az érzéki minőséget nélkülöző alkotásokat. Mindezek fényében a dantói ideológia nagyítója alá vont művészetnek egyszer a részletei villannak fel, máskor pedig úgy tűnik, hogy a tudás kormozott üvegén át alig-alig látszik már a mű, 333
