Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Néprajzi szekció - Csukovits Anita: A XVIII–XIX. századi váci koporsók színvilága

gálatára, reményeink szerint a közeljövőben sor kerül, így most nem foglalkozom a tárgycsoport kialakulásával, történetével és egyéb, készítéssel, használattal, díszítéssel, stb. kapcsolatos aspektusaival. A vizsgált korszak temetkezési szokásaival kapcsolatban elsőrendű szerephez jutnak a történeti forrás adatok; a végrendeletek, hagyatéki leltárak, céhiratok, stb. A koporsók színvilágára, díszítésére vonatkozóan azonban itt is ritkán található értékelhető adat. A korabeli emlékírók, különösen az erdélyi szerzők műveiben azonban többhelyütt található részletes temetésleírás.

3 Apor Péter ekképp írt a XVIII. század közepén Erdélyben, a nemesség körében dívó gyász- és koporsószínekről: „Az asszonyokat többnyire mind fejér szoknyában, vállban, előruhában öltöztették fel, koporsóját az nagy rendeknek fejér bársonnyal, vagy tafotával, az alábbvalóknak fejér gyolccsal vonták be. A házas férfiak koporsóját, kivált az urakét, fekete, vagy meggyszín bársonnyal, az alábbvalókét fekete bakacsinnal, az ifjú legényekét zöld kamukával, vagy tafotával, sőt az nagy úrfiakét zöld aranyas matériával ... megrakták...Az kisasszonyok koporsójára is fejér selyemmatériát, az alábbiaknak fejér gyolcsot vontának koporsójára.. ."

4 Sajnos a polgárság és a parasztság XVIII. századi temetkezéséről ez a forráscsoport nem szolgál információval. A témával kapcsolatos első néprajzi tanulmány 1926-ban keletkezett. Ekkor publikálta Kiss Lajos Színes és virágos koporsók Nyíregyházáról című rövid tanulmányát

5

, mellyel felhívta a figyelmet a nyíregyházi Alvégi és Morgó temetőben talált, datált, a kedvező föld és temetési viszonyok következtében fennmaradt koporsófedelekre, fedéldarabokra. Kiss Lajos gyűjtése az 1840-es évekig bezárólag tudta visszavezetni a festett koporsók divatját; Nyíregyházán az ezt megelőző időkben (kezdőpont nem ismert) az idős halottak koporsóját feketére, a fiatalokét világos és sötétkékre, zöldre és - különösen a lányokét - fehérre festették. Hogy a felnőttek koporsójának milyen lehetett a feketén kívül a színe, illetve mitől függött a kék, vagy a zöld szín használata, arra nézve nincs adat. 1935-ben a kultúrtörténeti iskolához tartozó Fél Edit figyelme fordult a gyászszínek felé, s tanulmányában a koporsószínekkel is foglalkozott érintőlegesen.

6 A különböző kultúrkörökből hozott szórvány példák közül azonban kevés vonatkozik magyarországi temetésekre. Színszimbolikával kapcsolatos megállapításainak többsége is kívül esik jelen vizsgálódásunk tárgyán. Magyarországon egykor használatos gyászszínként említi Fél Edit a feketét, a vöröset, a zöldet, a fehéret (Apor Péter Metamorphosis Transsylvania című munkája és néprajzi közlések nyomán), valamint a kéket, mely német területeken ismert. Ez utóbbi három szín gyermek halott esetén fordult elő. Fél Edit véleménye szerint Európában az alap gyászszín a világosságot, tisztaságot, ártatlanságot megjelenítő fehér volt, amelyre Nyugat-, Észak-Európából terjedve, főúri hatásra rátelepedett a fekete, melynek eredete a dísztelen, kopott, szennyes, minden feltűnéstől mentes gyászruhában keresendő.

7 A kék színt, illetve annak sötét árnyalatait a feketével rokonította, míg a zöld elterjedésére csak a keresztény kultúrkörön kívüli magyarázat található. 26