Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Művészettörténeti szekció - Bárdosi József: Mnémoszüné Warburg olvasása közben

képzőművészeten túli szférákban, mítoszban és az irodalomban.

3 Továbbá, az adott esetben figyelemre méltó a „szisztematikus-történeti

4 megközelítésben" kifejezés használata, amelynek némileg ellentmond a Botticelli-tanulmány esetében is tapasztalható rendkívül kiterjedt horizontális, a mű megszületésével párhuzamos kortársi jelenségek kutatása. Még ennél is érdekesebb dolgokat művel Warburg „Az 1589-es közjátékok..." с rendkívül izgalmas tanulmányában, ahol dokumentatív és statisztikai módszerek alkalmazásával profi nyomozókat is megszégyenítő pontossággal rekonstruálja az 1589-es közjátékokat, majd irodalmi vénára utaló lélekrajzokkal színezi azt, valamint felvillantja a közel 400 éves mű korabeli hatástörténetét, hogy végezetül még legyen figyelme a korszak neoplatonizmusának elasztikusságát is kimutatni. Természetesen a „legszebb" lélek- és karakterábrázolást a „A portréművészet és a firenzei polgárság... "c. tanulmányában olvashatjuk.

5 Warburg ebben nemcsak azt világítja meg, hogy a „firenzei kora reneszánszban a költészet és képzőművészet alkalmi művészet, frissességét annak az állandóan megifjító erőnek köszönheti, amely nedvként száll föl beléje a mindemiapi élet talajába nyúló gyökerein át",

6 hanem implicite azt is, hogy sem a portréművészetre, sem a korabeli lovasszobor-kultuszra nem szerencsés ráerőltetni (a Winckelmannéhoz hasonló) fejlődési paradigmát,

7 mert könynyen kiderülhet - lásd a votókat és a halotti maszkokat, stb. -, hogy az azonosságokrakülönbségekre korlátozott paradigmasor nem ad kellő magyarázatot egy konkrét mű vizsgálata esetében. E tanulmány másik érdemi mozzanata az, ahogy a szépségkultusz és a csúfság sajátos egyvelegéből megteremti Lorenzo de'Medici portréjának pszichikai leírását: „hogyan válhatott a legcsúnyábbik emberek egyike a legmagasabb művészeti kultúra középpontjává.. ."

8 Warburg elsőként idézett célkitűzése kétszeresen is aktuális törekvés. Egyrészt mert az által volt képes meghaladni, illetve egyesíteni a különféle művészettörténeti iskolák egyoldalú, szelektív értékorientáltságát, sőt mi több igyekezett azok pozitívumait felhasználni, mint Burckhardt módszerével tette. „Jacob Burckhardt példás nyomkereső módjára tárta fel a tudomány számára az olasz reneszánsz kultúra területét, és lángelmével uralta is azt: de... - ahelyett, hogy teljes, művészetileg csábító egységében ragadta volna meg - több, külsőleg összefüggéstelen részre osztotta fel, és független nyugalommal külön-külön kutatta és írta le őket." Warburg módszerének leggy akrabban emlegetett pozitívuma, hogy némiképp vagy jelentősen kiegészítése/ellenpólusa a formálisnak nevezett (Wölfflin-féle) stílustörténeti analízisnek.

9 A „stílustörténet" esztétikai absztrakciója, mint Gadamer rámutat, egyrészt magának az egyedi műnek az elhomályosítását jelenti, másrészt az alkotói individualitás abszorpcióját (Kunst Geschichte ohne Name). Itt mutatható ki Warburg eljárásának gazdagsága, az, hogy a művészetet nem pusztán a Kunstwollennek és az egyediséget tagadó stílustörténeti, stb. mozzanatnak tulajdonította, hanem nagyon is az individuumhoz kötődő teljesítménynek, azaz a művész személyiségét „kihalászta" a stílus fogalmi absztrakciójából.

I() Wölfflin az oldalpillantásokat mellőzve, a művészet történetének egy hosszabb vertikumát áttekintve fogalmazta meg az „alapfogalmakat", 190