Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Művészettörténeti szekció - Bárdosi József: Mnémoszüné Warburg olvasása közben

és ebből következően a formával összehasonlított forma sui generis maga után vonta az esztétikai absztrakciót. Warburg azonban nem elégedett meg a művészettörténet ilyen lineáris szemléletével. A klasszikussá és példaadóvá lett tanulmányaiban - mégha Radnóti Sándor joggal hívja fel a figyelmet, hogy ezek majd minden esetben adalékok és kiegészítések - gyakorlati elemzések során mutat rá, hogy egy vizsgált mű vagy művész kortársi/horizontális meghatározottsága messze túlmutat a művészettörténet és az esztétika szemhatárán. A kötetnyitó Botticelli-tanulmánya bizonyítja, hogy egyegy mű genezisének nemcsak művészettörténeti vagy művészet-elméleti eredői lehetnek, hanem azt is, hogy az egyéb - például irodalmi - források meghatározóbbak, mint maguk a képzőművészeti előképek. Az életmű további ki nem mondott vagy eléggé nem hangsúlyozott implikációja, hogy Warburg reneszánsz-tanulmányai nem a megszokott profanizáló humanizmus-toposzának talajából sarjadnak ki - habár Radnóti Sándor úgy véli, hogy a mítosz és szcientista tudás közti feszültség eredménye a démonitás humanizálása -, hanem sokkal inkább az antikvitás örökségének egy másik meghatározó sajátosságából, annak mitikus minőségéből. Azaz, Warburg elemzésekkel bizonyítja, hogy Lessing követője a winckelmanni „sztoizált antikvitáskép. .., a nemes egyszerűség és a csendes nagyság klasszicizmusával" szemben. Warburg szembefordulása azt jelenti, hogy a mítosz (dionűszikus) erejével ad vérátömlesztést a „klasszikus-humanista harmóniától a harmonikus akadémizmusig és a harmonikus giccsig"" jutott szemléletnek. A művészet öntörvényű és stílustörténeti fejlődéséről szóló módszertani és esztétikai tanításaiban, világnézetileg nemcsak a művész személyisége, hanem a művészet is semlegesítődött. Gadamer az általa bevezetett „esztétikai megkülönböztetés"

12 fogalmával jelöli ezt a jelenséget, amely „következtében a mű elveszti helyét és a világot, amelyhez tartozik, mert az esztétikai tudathoz tartozóvá válik".

13 Warburg kutatói módszere ezzel szemben azért válhatott termékennyé, mert a gyakorlati elemzéskor mindig az általános, már ismert módszerek (kultúrtörténeti) és struktúrák (mítosz és pátoszminták) felöl haladt az egyedi probléma megoldása felé, hogy aztán ne az absztrakció szintjén mondja ki az utolsó szót. Warburg ikonológiája lényegében kettős - empirikusan induktív, a tételezett struktúrákat tekintve pedig deduktív - és ez teszi lehetővé, hogy a megszokott elméleti módszereket kiegyenlítse, vagy ahogy megfogalmazta: „A mitikus és tudományos felfogás közötti ingamozgást a művészeti alakítótevékenységnek a fétistől a drámáig terjedő szférájában" tekinti át. Közel félévszázaddal Warburg után Cloude Lévi-Strauss, a struktúra szemléletű etnológia megteremtője hasonló, kétpólusú rendszert dolgozott ki, amelylyel sikeresen fel is oldotta a totemizmussal foglalkozó kutatás ellentmondásait.

14 Warburg, a fentiek tudatában egy-egy probléma nyomába szegődve képes volt azt kortársi mivoltában bemutatni, mint „Az 1589-as közjátékok" esetében tette.

I5 A Közjátékok előadására 1589-ben került sor I. Ferdinánd nagyherceg és Medici Katalin húga, Krisztina hercegnő házasságkötésének alkalmából. A fennmaradt leírások és számadáskönyvek alapján Warburg egy filozófus, egy kultúrtörténész és egy éles szemű könyvelő erényeit 191