Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Művészettörténeti szekció - Kiss Joakim Margit: Ábrázolás, technika és misztérium összefüggései néhány Szentendrén készült műben

múló időt kellett megragadnia és rögzítenie. „Alia prima", egy ülésre, mindenféle „megdolgozás" nélkül festett kép - mondják az akvarellisták. De náluk egy élményrögzítés öt-tíz percnél nem tart tovább. És mégis ezt kell megfogalmaznunk Heintz képéről: nagyméretű „alia prima". Olajkép - akvarell-technikával. A színek áttetszőek, könnyűek, a legsötétebb liláskék árnyéktól a legvilágosabb szürkésrózsaszínig. Vékonyan festett felületek, szinte mindenütt átüt a vászon, mint az akvarell alól a fehér papír. Valójában a ragyogás a tárgya ennek a képnek, de e nemben is a reggeli: a frissességgel, titokkal, ígérettel teli ragyogás, ami teljesen más, mint a gazdag, aranyló naplemente ragyogása. Valójában olyan Heintz művészete, mintha kései impresszionista lenne. Pontosan ráillik Gero Ödön megállapítása: „tárgyias és ugyanakkor impreszszionista".

20 De a Gresham esztétikai elvei ugyanúgy érvényesek rá: az egyszeri, egyéni élményt, a látott gyönyörűséget eszményivé emelte, a pillanatnyit örökérvényűvé tette. Igenis elvonatkoztatás szükséges ehhez a festészethez: az élmény emlékezetben tartása, s emlékezetből való megfestése. A sűrítés, a fokozás - azaz a transzponálás művészete ez, s érvényestése a vászon teljes felületére, a festés időtartamára. Heintz ugyanúgy az uralkodó színkaraktert kereste, mint Szőnyi a húszas évek végén - akkor még olajtechnikával. Szőnyi az áttetsző fényt kívánta érzékeltetni - mint ahogyan Egry is, akinek állandó témája a végtelen, fénnyel telített levegőég. Semmiképpen sem állítható persze, hogy Heintz ezzel a képével akár megcélozná azt a kozmikus erőteret, amely Egryt foglalkoztatta, vagy akár a természet előtti hódolatot éreznénk, mint Szőnyinél. Annál könnyedebb - és sokkalta változékonyabb Heintz művészete, de mégis rokon szemléletű Szőnyiével. A Bevezetőben említett „neoklasszicizmus" sokkal inkább ráillik Kántor Andor pasztelljére, a Háztetők fényben címűre (1934. paszt. p. 480 x 565 cm, dr. Nagy János tul. Szentendre). Feszes kompozíciója, precíz részletformái, szublimált színei lenyomozhatóan őrzik saját „neós" tanulmányait, s bár teljesértékű „ábrázolás", mégis ideálkép, azt lehetne mondani rá, hogy „tisztított" látvány. Rokona tehát a Heintz-féle látványnak, de annál precízebb, élesebb, intellektuálisabb. „Teleírott" felület, mint Heintzé, mint a három évvel korábbi Barcsay-rézkarcok, folyamatos térlátása van mint a nagybányai tájképeknek. A zöldes, szürkés árnyalatú kékeket okkerek, a zöldeket sziennák ellensúlyozzák - az ellentétes színek mégsem a látvány ünnepélyes megemelésére, fölfokozására szolgálnak, mint két évvel azelőtti „neós" tájképén, - a színek „adagolását", elhelyezését az intellektus vezérli, mint ahogy a természeti látványt is megfosztja minden esetlegességtől, - mint a Gresham művészei is. A formák - tetők, falak, lombok - mintegy „önérvényűek": belülről sugárzók-, a kép mégis egységes és teljesértékű látványt ad, az összbenyomás a szublimált kék színhangulat marad. Tisztaságát, intellektualitását tekintve Kántor képe sokkal inkább Bernáth pár évvel korábbi képeivel rokon, mint Szőnyiével.

21 Ennek az „ideális" tájnak a formátum is sajátságos kifejezője: az aranymetszéses, csaknem négyzetes arány mind Kántor, mind Heintz képeire jellemző

22 - ugyanúgy, mint Rozgonyi Parkban képére is.

23 (Pasztell, papír, 520x680 cm, dr. Nagy János tul.) 181