Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Művészettörténeti szekció - Verba Andrea: Ja-Ko-Tánia, avagy a mágikus művészet jelenvalósága

beszél. Törekvéseik a magyar művészetben a 60-as évek végén, a 70-es évek elején találtak folytatókra. Bár az ekkor induló fiatal művészgeneráció tagjai már új szempontok szerint fedezik fel önmaguk számára a népművészet, a paraszti kultúra archaikus formanyelvét, „... az új lendületet nyert népművészeti hatások vagy folklórmotívumokként vagy jellé egyszerűsített szín-forma viszonylatokként épültek be"

14 alkotásaikba. Szélesebb körben a 70-es évek folyamán az úgynevezett „nomád nemzedék",

13 a kialakuló táncházmozgalom, az országszerte létrejövő alkotóházak, a különböző kézműves táborok együttesen teremtették meg az előző évtizedben induló, fiatal avantgárd, ill. neo-avantgard képzőművészek számára is új alternatívákat kínáló hátteret. A közösségteremtő igény nemcsak a paraszti kultúra hagyományrendszerét felelevenítő, szélesebb horizontú társadalmi mozgalomban, hanem ezidőtájt a művészek körében az évről évre új művésztelepeket létrehozó szimphosion-rendszer kialakulásában is nyomon követhető. Csutoros primitivizmusa sokkal kevésbé tudatos, mint inkább ösztönös megnyilvánulás. Értékéből ez mit sem von le, sőt erősíti azt. A szobrász a kezdetektől vonzódott a paraszti kultúra tárgyformálásához. „A Szamos- és Tisza-háti temetők kopjafái, népi hangszerek, használati tárgyak formái és anyagai adták az alapját ennek a szobrászatnak, amely különböző szakaszaiban különböző mértékben tudott innen elrugaszkodni."

16 Rézből botokat, csüngőket készített, használta a lószőrt, a kötelet, de éppígy alkalmazta a műanyagot, és a hagyományos plasztikai nyelv anyagait és eszközeit. A 70-es évek folyamán Csutoros több olyan kiállításon is részt vett, amely a népművészet és a kortárs művészet kapcsolatával foglalkozott (Népművészet - kortárs művészet I—II—III., Utak a népművészetből, 1976-77-78),

17 de igazán a 80-as évek különböző szobrász alkotótelepein nyílt lehetősége olyan nagyobb koncepciójú, környezetalakító tervek kivitelezésére, amelyek egyértelműen a helyi hagyományhoz kapcsolhatók. A fejfa - életfa szimbólumrendszerét kibontó, tovább elemző térplasztikák előtt azonban csaknem zárványszerűen megszületett Ja-Ko-Tánia. A szoborsorozat mitikus lényei eredetiségükben mélyebb, s talán átfogóbb értelemben hordozói a tradíciónak, hiszen amennyiben saját univerzumot teremtenek, nemcsak az időtől, de a tértől is függetlenítik magukat. A kapu és az őr pozícióját egymásban lebegtető jelenlét minden egyes plasztikában az adott világ egy potenciális középpontját jelöli meg. A kortársak közül talán Samu Géza az az alkotó, aki ehhez hasonló mitikus univerzum létrehozására törekedett. Ágas-bogas, szarvas lényei, mutánsai eklektikus játékosságukkal mítoszvariációk megtestesülései. Samu Géza a természet adta formát finoman cizellálta. Gondosan megépített növény-environmentjeiben, installált tereiben, különös alakjaiban démoni erő bujkál. Kompozícióiban a tárgyalakítás minden egyes esetben környezetalakítást is jelentett. „Műveiben szinte minden természeti elemet (főleg növényit: fa, fű, bokor, ág, széna, nád, háncs, de kő, toll, haj stb.) felhasznált, s azokat a művességnek egy olyan (Brancusit követő) kifinomult formájává alakítot170