Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Művészettörténeti szekció - Verba Andrea: Ja-Ko-Tánia, avagy a mágikus művészet jelenvalósága

nen, sem túl, a vigyázó a kapu maga. Egész testével figyel, nem fókuszol, vár, megüresíti magát a jövendőnek. A modern ember számára a létezésnek ez a formája csaknem elérhetetlen. A semmit nem tevés hihetetlen erőfeszítésébe kerül. A várakozás, a hiány elbizonytalanítja. Fél elveszteni az arcát, egyéniséget kovácsol, és nem szereti, ha valami nem egyértelmű. Nem könnyen válik befogadóvá. A primitivizmus, mint a XX. századi művészet egyik jellegzetes vonulata a stiláris vonatkozásokon bizonyos fokig túllépve épp funkciójában szeretné megújítani a művészetet, azaz nem közönséget, hanem közösséget keres. Egészen a „mindenki művész" (Beuys) radikális megfogalmazásáig. Ennek érdekében és következményeként általános redukció jellemzi úgy a formai szinten, mint az anyaghasználat területén. Újra felfedezi a matéria és az elemi formák spiritualitását. Motívumaiért „földig hajol" abban az értelemben, ahogy Pilinszky a művészi szépről ír: „... az alkotó képzelet kifejezésének anyagáért mindig földig hajol, mintegy megismételve Isten teremtő gesztusát. Mi több: minél bonyolultabb a mondanivalója a művésznek, annál esendőbb és elhagyatottabb rétegekbe kell leásnia, hogy megfelelő 'anyagra' találjon."" A művészet ily módon folyamatosan önnön határainak átlépésére törekszik. Nem a központ, hanem a peremterület érdekli. A prehisztorikus és a primitív kultúrák mellett, az archaikus formavilágot őrző paraszti kultúra, sőt a városi szubkultúra egyaránt megidézi számára az eredet mítoszát. Az alkotásban megnyilvánuló azonosulásvágyat, az eredendő forma megidézését mítoszkereső és mítoszteremtő szándék hozza létre. Csutoros szobrászata a primitivizmusnak ahhoz a vonulatához köthető, amely a paraszti kultúra, a népművészet archaikus formanyelvének tanulmányozása révén a helyi hagyományban is felfedezte az egyetemes művészet értékeit, és mintegy folytatva a tradíciót ezeket az értékeket a modern művészetbe integrálta. A 30-as évek közepén Vajda Lajos és Korniss Dezső önmaga számára programszerűen a Bartók és Kodály által a zenében megkezdett út folytatását határozta meg a képzőművészet területén. A későbbiekben a Galéria a 4 Világtájhoz csoport és az Európai Iskola képvisel sok tekintetben hasonló irányultságot, s az utóbbi alkotói közül pedig leginkább Jakovits József szobrászata kapcsolható a népművészethez, de még inkább a prehisztorikus kultúrák művészetéhez. „Nem a motívumok szintjén, hanem a teremtés gesztusában"

12 mutat rokonságot. Jakovits szobrászata „nem kötődik a magyar szobrászat hagyományaihoz, nem folytatott és nem indított el... szobrászi tradíciót",

13 pedig életműve a magyar szobrászatban kulcsfontosságú szerepet tölthetett volna be. Mégis, anélkül, hogy ismerték volna, a 60-as évek közepe, vége táján indulók közt számos olyan művész akadt, akik Jakovitshoz hasonlóan túllépve a klasszikus tanultságú formaképzésen a primitív törzsi vagy a paraszti kultúra archaikus formanyelvében vélték fölfedezni a továbbfejlődés egyik lehetséges útját. A festészetben Jakovits kortársaként talán Tóth Menyhért neve említhető, aki 'földhöz ragadt' világlátásával még inkább magára maradt, holott életműve a paraszti létből gyökérzőn a legmélyebb, s legtisztább értelemben képes volt újra egységben láttatni a világot. Egy szobrász és egy festő. Formai szinten alig közelíthetők egymáshoz, és magányuk mégis közös, a közösség hiányáról 169