Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Művészettörténeti szekció - Novotny Tihamér: Dokumentumok a Vajda Lajos Stúdió életéből (Bukta Imre)

így lettem én önjelölt önkéntese a szóban forgó kutatási témának: alulról, kívülről, vagy ha tetszik a határesetek felől közelítve meg jelenkorunk ellen- és szubkultúra jellegű művészeti problémáit. Mert ahogy az első világháború az egész XX. század, úgy a VLS mint szubkultúrjelenség , mint részlet a nagy részletben, az egész modern művészet „képletszerű" paradigmájaként kódolható. Eredetileg ez a csoport egytől-egyig autodidakta, azaz a szó legnemesebb értelmében önjelölt, önmagukat képző-fejlesztő alkotókból állt, akiknek vezérellve volt, hogy a művészet életforma és az életforma maga is a művészet. „Üdvözlet a szentendrei géppuskásoktól: Vajda Lajos Stúdió" - hirdették e szubkultúra tagjai valamikor a 70es évek elején-közepén egy első világháborús képes levelezőlap parafrázisán. Hogy a közismert kifejezés, avantgárd, teljes francia eredetijéről már ne is beszéljünk: „détachement d'avant garde", amely szó szerint a „gárda előtti élcsapat"-ot jelenti. A VLS történetét, ellenkultúrájának jellegzetességeit, és szélsőséges sokszínűségét, valamint az itt felvetődő művészeti problémákat, illetve párhuzamokat eddig két komolyabb tanulmányban kíséreltem meg összefoglalni. Az egyik a Studia Comitatensia 20. kötetében jelent meg, „Zászló, mit olyan szél lobogtat, mely nem fúj" címmel 1990-ben (szerkesztette: Lóska Lajos), míg a másik a Modern poszt-jai с ELTE kiadványban olvasható (szerkesztette: Keserű Katalin), amely 1995-ben vált hozzáférhetővé a következő megjelölés alatt: „A szentendrei Vajda Lajos Stúdió (VLS) - Összefoglaló áttekintés a Stúdió jellemző arculatáról és sokirányú tevékenységéről, különös tekintettel a meghatározónak ítélt korai korszak ideológiájára, művészeti felfogására és világszemléletére, amelyek talán épp a nyolcvanas éveket készítették elő". Ám foglalkoztat az a feladat is, hogy külön-külön megszülessenek azok a kismonográfia jellegű tanulmányok, amelyek a VLS egy-egy fontosabb alkotójának eddigi életútját és pályaképét - nemcsak elnagyoltan -, de elemző részletességgel bemutatják és megrajzolják. Részemről már sikerült megjelentetni Győrffy Sándorról és Bereznai Péterről szóló ilyen alapállású írásaimat egy-egy szép kivitelezésű könyvkatalógusban. Bukta Imréről elkészített kismonográfiám pedig az Új Művészet Kiadó gondozásában magjelenés alatt áll. (Ez egyébként Bán Andrással közös munkánk eredménye lesz.) A Gubis Mihályról és efZámbó Istvánról írandó kismonográfiák pedig előkészületi stádiumban vannak. Ezeknek a feldolgozásoknak reményem szerint busás hasznuk lesz a jövőben. Tudniillik, ha szerény mértékben is, de igyekeznek betömni-betölteni azokat a réseket, amelyekkel hazai kortárs művészet-történetírásunk küszködik. Bukta Imre nemcsak a VLS, de a magyar, sőt kijelenthetjük, az európai képzőművészet egyik legeredetibb figurája. Amolyan „posztfalusi" keverék típus, vagyis „utánozhatatlanul egyéni és eredeti keverék" - ahogy Веке László megjegyzi egyhelyütt.' Bukta ars poeticájának és életútjának éppúgy vannak művészettörténeti, mint néprajzi, történelmi, szociológiai-szociográfiai, antropológiai, irodalmi, szellemföldrajzi, nemzet-karakterológiai, sőt átvitt értelemben még régészeti vonatkozásai és párhuzamai is. S az olyan fogalmak, mint a „falusi témákat felvonultató zsáner", a szecesszió, 128