G. Móró Csilla szerk.: Blaskovich emlékkönyv(Pest Megyei Múzeumi Füzetek 1., Szentendre, 1993)
Blaskovich János: Erdei hipnózis
8 BLASKOVICH JÁNOS: ERDEI HIPNÓZIS által tövestói kiforgatott, derékbetört faóriások gombával ellepett, korhadó tetemeit, ahol átláthatatlan sűrű, fiatal bükk felnövések el nem takarták szemeink elől. Lépten-nyomon kis csermelyekre bukkantunk, aminek kristálytiszta hűs vize a ledőlt faóriások alatt bujkálva, sziklagörgetegeket kerülgetve, minden kis lapályon megpihenve, halkan csordogált a hulló levelekkel kipárnázott medrecskéjében. Néhol vízmosások állták el az utat. Máshol a vihar hányta gigászi torlaszokká a gyökerestől felszaggatott évszázados fákat. A farkasok itt könnyen találhattak maguknak búvóhelyet. Gyönyörű szélcsendes idő volt. Csak a hegyekről leszálló hideg levegőáramocskák borzolgatták még a fák lombkoronáit. A növekvő esthomályt csakhamar misztikus holdfény váltotta fel. Körülöttünk zajtalanul röpködtek a denevérek. Egy macskabagoly rikoltása különös, elnyújtott ú hangba olvadt. Mi volt ez? - Auuuuu... Aau hangzott a marangosi vágás felől a farkasok üvöltése. Megörültem neki, mert addig csak leírásból és elbeszélésből hallottam, hogy a farkasüvöltés ilyen-olyan vérfagyasztó, s hogy minden magányos emberben felkelti a félelem érzetét. Végre saját magamon figyelhettem meg hatását. A távoli üvöltés ugyan jóval utálatosabb volt a kutyavonításnál, de azért vérfagyasztónak egyáltalán nem találtam. Idegeim - mint minden közeledő nagy vad hallatára vagy láttára - kellemesen bizseregtek. Kis idő múlva a Szélhegyen is felhangzott egy üvöltés, amelyre közvetlen a Várhegy oldalából egy olyan rémséges, semmiféle állat hangjához nem hasonlítható bőgés, vagy inkább ordítás felelt, hogy az afrikai nagy ragadozók is szégyenkezve hallgathattak volna el mellette: oaaóó oaaóóó... Mintha egy mesebeli szörnyeteget óriási hordóban nyúztak volna. - Ejnye, adta toportyánféregje! Hát ez így is tud? A leírhatatlanul kellemetlen hang lassan ereszkedett lefelé a Várhegy oldalán. Amikor a vén farkas szünetet tartott, meglepődve hallottam, hogy körülöttem az erdőben milyen nagy mozgás támadt. Mintha minden vad a mi katlanunkban adott volna egymásnak találkát, olyan ágropogás, aggancskongás, levélzörej hangzott minden oldalról. Egész tisztán hallottam egy szarvas sihegő köhintését. Odább vaddisznók fújtak nagyokat. Mindezt oly tisztán hallottam, hogy minden pillanatban vártam valamelyik vad megjelenését. Visszafolytott lélegzettel hallgatóztam. Nem hailom-e a farkas közeledő lépéseit? Ekkor megdöbbenve hallom, hogy a lélegzetem úgy szól, mint egy túlfűtött gőzkazán fúvása. - Ohó! - tértem észhez. Nem a környékbeli vadak gyülekeztek a mi katlanunk köré, hanem a hallásom finomodott meg hirtelen annyira, hogy hihetetlen távolságokból meghallottam minden moccanásukat. Az volt az érzésem, hogy rétünkre nem léphet ki vad anélkül, hogy közeledő lépteit én jóval előbb meg ne hallanám. Úgy vettem észre, hogy hallószervem behunyt szemmel még csodásabban működik. Engedtem lezárulni szempilláimat. Zsibbadó tagjaimnak jólesett a mozdulatlanság. Érzékeim közül egyedül a hallószervem működött. Nem gondoltam semmire. Talán azt is elfelejtettem, hogy az ölemben puska hever. A farkasordítás zsibbasztó hangja búgott csak egyre erősebben a fülembe. Az egész katlan visszhangzott a pokoli ordítástól, mikor mély alvásomból felrezzentem. A vén farkas, az erdők alatti lankák felé tartva, a pataknál ordított, s a Szélhegy oldalából négy vagy öt üvöltés válaszolgatott neki. Megállapítottam, hogy jó másfél órát aludtam. Az is nyilvánvalónak látszott, hogy az ordasokat az előző napi áldozatuknál jobban érdeklik az erdők alatti réteken csilingelve legelő lovacskák. Hollétükre a lobogó és parázsló tüzek, s az ezek mellett fészkelődő kétlábúak durrantásai is felhívták a figyelmet. A farkasoknak a csengettyűzve legelő lovak iránti érdeklődésével kapcsolatban az ötlött eszembe, hogy a lest ezen a helyen ügyesen alkalmazott csengettyűzéssel talán eredménye-
