Eliost, Karen (szerk.): Szombathy. Városjelek 1971 - 2012. Művészet Malom, Szentendre, 2012. szeptember 28 - november 11. (Szentendre, 2012)
A város törlődő jelei
A város törlődő jelei Szombathy Bálint a legkevésbé törekszik arra, hogy művészi munkásságával a műalkotások, illetve bármiféle materiális formát öltő tárgyak világméretű raktárkészletét gyarapítsa, „ugyanis célja nem a termelés, hanem új nyelvi rendszerek modellálása vagy már meglévő, de nem kellőképp feltárt nyelvi formák felfedezése”.1 A tárgyalkotás iránti érdeklődés hiánya vezette arra, hogy a hiány hatásával, a tárgyak, jelek, jelentések eltűnése nyomán fakadó érzésekkel kezdjen foglalkozni. Nem annyira az avantgárd által fetisizált objet trouvé, hanem a város szövetében adódó hiányok vagy ellentmondások foglalkoztatják. Azt vizsgálja, milyen vizuális vagy érzelmi hatásokat vált ki belőlünk, ha egyszercsak eltűnik valami, s nem látjuk többé ott, ahol vártuk volna. Munkái tehát nem tárgyakról szólnak, és első látásra nem is az esztétikáról. A fotósorozatokon megjelenő látványokat, illetve helyzeteket eredendően előidéző emberi cselekedetekről általában véve elmondható, hogy hiányzott belőlük mindenféle esztétikai meggondolás. A szerelő, aki otthagyta a falból kilógó csőtekercset, nem azért rendezte el úgy az anyagot, hogy valamilyen hatást érjen el vele, mint ahogyan a falfestőnek sem fordult meg a fejében Malevics véletlenül keletkezett négyzete, amikor kihagyott egy foltot, mert éppen elfogyott a festéke, vagy úgy gondolta, hogy az már nem az ő dolga. Noha ezeknek a helyzeteknek a létrejöttében valóban nem játszott szerepet az esztétika, a művész színre lépésével valami gyökeresen megváltozott: amint a kamera szeme keretbe foglalta a törlés vagy hanyagság eredeti mozzanatát, kezdetét vette az átalakulás. Szombathy Bálintot úgy is jellemzik, mint aki „nomád, vagyis hibrid művészi és kulturális regisztereken alkotó művész”.2 Nemcsak több évtizedes vándorló életmódja miatt, mikor a vajdasági Újvidék és Budapest között ingázva szabadon járt ki-be mindenféle valóságok között, hanem a miatt a szabadság miatt, ahogyan a művészi kifejezésmódokat váltogatja. Szerteágazó munkásságának elméleti kereteit kijelölve 6 maga négy nagyobb csoportba sorolta alkotásait: elkötelezett (politikai művészet), konceptuális művészet (idea-művészet), magatartásművészet (behaviour art) és a jeljelenségek művészete (szemiológiai/szemiotikai vagy szemioművészet). Jellemző rá továbbá, hogy nem keveri a művészi vizsgálódásnak ezeket a párhuzamos módozatait, egyszerre csak egy művészi identitásba helyezi magát, így jelen kiállításon valóban kizárólag a jelek birodalmában találjuk magunkat. Az 1970-es évek elején készült, kitörölt, félredobott és újra felfedezett városi jelekről készült fotósorozata és az ettől függetlenül végzett elektrofotográfiai vizsgálódásai között felfedezhetünk kapcsolódási pontokat. Egy regionális újság szerkesztőségében dolgozva az analóg képtávíró-készülékek vonalhibái következtében létrejött torz fotók százait mentette meg a szemétkosárból, hogy ennek a véletlen jelenségnek a különféle példáit egy duchamp-i gesztussal beemelje a művészet birodalmába. Talált elektrofotográfiáinak gyűjteményéhez hasonlóan, a városban észrevétlenül és véletlenszerűen keletkezett jelek sokaságának a fel-1 Szombathyt idézi Nebojsa Milenkovic (szerk.): Szombathy Art, Kortárs Művészeti Múzeum, Újvidék, 2005,174. 2 Misko Suvakovic: 'Performing of Politics in Art-Transitional Fluxes of Conflict.’ In: Szombathy Art, 171. (Magyarul: A politikum megjelenítése a művészetben - A konfliktusok tranzíciós ingása. Szombathy Bálint és a politikai decentralizáció taktikái, Symposion, 2005/44-46., 47.) 7
