Köpöczi Rózsa - Klemmné Németh Zsuzsa: Levelek Rómából. Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás levelei a Szőnyi és Triznya szűlökhöz 1919 - 1956 - PMMI - Ferenczy Múzeum kiadványai 34. (Szentendre, 2011)
1950
LEVELEK RÓMÁBÓL mondta, hogy nem hiszi, hogy ebben tud segíteni, de mi mondtuk neki, hogy egyelőre nem nekünk jutott ez eszünkbe. Szóval ebből, úgy látszik, nem lesz semmi, amit mi se bánunk. Vince már régen nem fest, csak üzleti ügyekkel foglalkozik, borzasztó elfoglalt ember és nem ér rá semmire se igazán odafigyelni. Direkt sajnálatra méltó, megtört ember, akit semmi se érdekel már és nem tud semmit élvezni a világból. Közben remek ebédet ettünk, húslevest, vajban sült borjúhúst zöldborsóval és gombával, hozzá Chiantit és utána egy nagyszerű tortát és mandarint meg feketét. Vince az ételben is csak turkált. De hozzánk nagyon kedves volt, egy igazán jó ember, aki segíteni akar. Megkérdezte, hogy van-e pénzünk, erre mi hümmögtünk, és ő nekem ideadott, mint később megszámoltam, 15.000 lírát, egy kis zsebpénzt. De olyan helyesen csinálta, mint egy nevelőpapa, aki meglátogatja a gyerekeit. Ebéd után együtt kisétáltunk a Teveréig és ott beültünk egy taxiba, elvitt minket a Piazza Argentinára, mert mi Gyurkáékhoz voltunk meghívva. Én perzsabundában voltam, nem tudom, hogy nem gondolta-e, hogy na, ezek se lehetnek olyan túl szegények, de tudhatja, hogy ez régi. Most várjuk a telefonját, hogy lesz-e valami a milánói állásból. Legjobban Mooret sajnáljuk itt hagyni és Rómát is borzasztóan megszerettük, de ez az állás se fog 3-4 hónapnál tovább tartani, és akkor megint visszajövünk. Közben megnézzük Milánót is. Nagyon megnyugodtunk, hogy végre találkoztunk Vincével és ilyen helyes, szimpatikus ember, látszik rajta, hogy bármikor számíthatunk rá, ha tőle függ, ő mindenben segít. A legérdekesebb az, hogy úgy érezzük, hogy mi ezerszer boldogabbak vagyunk, mint ő, pedig neki van pénze, lakása, azt vesz meg, amit éppen megkíván, de úgy látszik, valami nem sikerült az életében. Talán az a baja, hogy abbahagyta a festést. Tegnap este kilenckor elmentünk a Piazza Navonára, mert hallottuk, hogy Befana, vagyis Vízkereszt előestjén ott nagy népünnepély van. Hát ilyen remek dologban még sose vettünk részt. Már az gyanús volt, hogy ott az egész autóbusz leszállt, mi is bementünk a szűk kis utcákon. A tér messziről világított már, tele volt búcsúi sátrakkal, mind kivilágítva, különböző játékok, rettentő ordítozás, fütyülés, trombitálás. Alig lehetett lépni, csak sodródtunk az árral. Tíz óra felé mindenki meghülyült már, egymás fülébe sípoltak, egy ősz bácsi végigtrombitált mindenki fülébe, az emberek fején különböző papírcsákók, sombrerók és süvegek voltak. Mi is vettünk kígyónyelv-szerű fútyülőt, ha ezt megfújja az ember, kiszalad belőle egy hosszú nyelv. Egy áradat emberrel mentünk mi, egy másik jött szembe és mindenki a másik pofájába, fülébe fújt, rettentő röhögések és kiabálás, visítás közepette. Ettünk törökméz mandulát, csavart cukrot, amit ott csinálnak a szakácsok a sátorban. Egy csoport luftballon elszabadult, erre mindenki visított és mutogattak az égre. De mind felnőtt emberek, főleg római kispolgárok, srácok és matrózok, de volt egy pár idegen is, főleg connaisseurök /szakértők/, akik tudták, hogy ide érdemes eljönni. Mindenki röhögött, olyan zaj volt, hogy egymáshoz beszélni nem lehetett. Egy kis csoportból álló füttykülönítmény állandóan egymásba kapaszkodva kígyózott, és mindenki abszolút megsüketült. A középen van Bernini négy folyó-kútja, ahol az egyik figura, a Nílus elrejti az arcát, mert állítólag nem bírja nézni a szemben lévő csúnya templomot. Leültünk pihenni a kút szélére, de alig tudtunk megmaradni, folyton a fülünkbe dudáltak és két matrózzal síppárbajt vívtunk, nekem többször similabdát dobtak a fejemre. Nagyszerűen mulattunk, játszottunk is különböző kuglikon és totón, de nem nyertünk semmit, csak sokat nevettünk. Az olaszoknál helyesebb embereket elképzelni se lehet, folyton beszélnek az emberhez és mindenki egymás arcába nevet. Egy csepp szeszt se lehetett kapni sehol, úgy látszik, ez nem szokás, enélkül is olyan hangulat volt, hogy állandóan visítoztunk örömünkben. De ez ragadós, mindenki kurjongatott, trombitált, vagy fütyült. Időnként megcsíptük egymást, hogy igaz-e ez az egész, ehhez hasonlót még nem tapasztal-
