Köpöczi Rózsa - Klemmné Németh Zsuzsa: Levelek Rómából. Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás levelei a Szőnyi és Triznya szűlökhöz 1919 - 1956 - PMMI - Ferenczy Múzeum kiadványai 34. (Szentendre, 2011)
1949
együtt dolgozott egy bécsi filmvállalat és azok boldogok voltak, ha schillingben fizethettek valamit. így azt hisszük, nem Vince jóakaratán múlik, hogy nem tud állást adni, hanem tényleg lehetetlen. Csak az volt a pech, hogy mi eddig ebben a hitben ringattuk magunkat, hogy Rómában majd náluk fogunk dolgozni és Vincének nem volt elég lelkiereje, hogy felvilágosítson ebbéli tévedésünkről. Viszont ha mi ezt tudtuk volna előre, nem jöttünk volna ide Rómába. De azért majd csak találunk valamit, most kezdünk reménykedni. Nagyban tanulunk olaszul, mert sokkal könnyebb állást kapni, ha az ember tud olaszul. Bár ilyen szituációban még nem voltunk, nekem egész mulatságos, hogy most aztán tényleg minden segítség nélkül kell lébecolnunk, az ember így még nagyobb harci kedvet érez. Bár Vince azt írta, hogy továbbra is mindenben segít, amiben csak tud. Megállapítottuk Matyival, hogy nem állunk valami rózsásan, de mégis ezerszer jobban érezzük magunkat, mint egy félévvel ezelőtt. [...] írjatok sokat, mindig úgy várjuk a postát. Ezen a héten valószínűleg Vincétől is jön újabb levél, majd azonnal beszámolok róla, bár biztos nem sok jó lesz benne. Pá-pá, sokszor csókol szeretettel Zsuzsókátok és Matyi 6o. Róma, 1949. augusztus 29. Hirtelen megjött a hepe, képzeljétek, kaptunk megint 50.000 lírát Moore-tól. Szegény Vincének közben mi is és biztosan Ti is írtatok, hogy azonnal küldjön pénzt, de azért nem fog megsértődni, csak látja, hogy mennyire rá vagyunk szorulva. Ma délben éppen ebédnél ültünk, mikor jön a szobalány, hogy Matyit kérik a telefonhoz. Gondoltuk, hogy esetleg Runnyai, de azért volt egy kis motosz bennünk, hogy hátha Moore. A titkár volt, hogy Moore most jött vissza Velencéből és ezt a pénzt felvehetjük a bankban. Rögtön motorbiciklin idejött a titkár és elhozta a csekket. Mi a Matyival csak bámultunk, aztán bejöttünk a szobánkba és körtáncot lejtettünk. Hiába, mondtam én Matyinak mindig, hogy az utolsó percben mindig jön valami segítség és sose kell kétségbeesni. Szóval Vince mégse feledkezett meg rólunk, reméljük, Moore most majdcsak talál valami állást is, ha nem is náluk, hanem valami más vállalatnál. Közben Póló beszélt az amerikai nővel is, három hét múlva menjen el a Matyi a Colosseumokkal felszerelve és valószínűleg fog belőle venni. Póló azt mondta, hogy Matyi a helyszínen csinálja meg, aztán ő majd segít és megmutatja, hogy az a nő milyen képeket szeret. [...] Épp most, a délutáni postával jött Vincétől egy levél, ez már felelet a mi második levelünkre, amit csütörtökön írtunk neki. Az ő levele egy nap alatt ért ide repülőpostával. Nagyon kedvesen ír, hogy már intézkedett a pénz miatt és majdcsak találunk valamit itt, ha nem, akkor „Ausztriában több embert ismer, akik tudnak valamit csinálni”. Szóval hál’ Isten szó sincs arról, hogy megfeledkezett volna rólunk. Azt írja, hogy Angliában most nagyon nehéz, szinte leheteden munkaengedélyt kapni és így vízumot sem adnak. Mi szívesebben is maradnánk itt, ha tényleg tudnánk valami állást kapni, mert itt minden remek, az olaszok irtó jó pofák és nagyszerűen érezzük magunkat, csak legyen némi pénzünk. Most már kedd délelőtt van. Ma egy lakásiroda és Póló segítségével kivettünk egy remek szobát a Corso Trieste 62. II. emeletén, a házigazda Cavaliere Felici és a felesége. Mindkettő rém jó pofa, azt hiszem, két hét múlva megtanulunk olaszul, mert rengeteget beszélnek, a férfi egész kopasz, öt hajszála kínos rendben van fésülve a feje búbján és állandóan ömlik belőle a szó. Az asszony nagyon tiszta, az 135
