Csukovits Anita (szerk.): "Több nyelven, egy akarattal…"Népi és nemzetiségi kultúra a Kádár-korszakban (Szentendre, 2011)
Május 1. Nagytarcsán I 1950-es évek I magántulajdon, Nagytarcsa tások (szövetkezet létrejötte, tagsága, terveik) mellett a tsz-paraszt szorgalmas munkával töltött, de az 1945 előttinél könnyebb mindennapjai (gépesitett aratás, felvásárlás, az első sikeres zárszámadás) is gyakran szerepelnek a lap hasábjain. Visszatérő motívum a sanyarú cselédsorsra visszaemlékezés is. A falvak kollektív fejlődése - új iskola, kultúrház, villany, vagy a Pest Megyei Hírlap előfizetési játékán nyert televízió, mellyel Nagybörzsöny lakossága gazdagodott 1958. június 14-én, Nagy Imre kivégzésének napján (melyet egy rövid hír tudat az olvasókkal a hátsó oldalak egyikén) mind az új korszak szolid dicshimnuszai. A még élő néphagyományok a sajtó munkásainak érdeklődését a lap alakulásakor még nem keltették fel: a népművészet, a népviselet inkább csak díszlet és jelmez, kuriózum, kis színes... A csővári lányok például több alkalommal szerepeltek ezekben az években a lapban - a falusi szpartakiád megnyitóünnepségén népviseletben felvonuló kézilabdás lányok, vagy a sakkversenyeken ünnepi viseletben diadalmaskodó Lestyán Jánosné fényképe a városi újságíró számára tarka, érdekes, de idegen terepet jelent, melyről egyelőre - hivatalos kommüniké híján - nincs mondanivalója. A tradicionális, régi mesterségek utolsó képviselőinek (dabasi köteles, ráckevei vízimolnár, ürömi fésűs) bemutatása is inkább az új-régi, haladó-hagyományos különbség kidomborítására tett gyakorlat, melynek konklúziója, hogy a fejlődés érdekében bizonyos áldozatokat meg kell hozni, de a végeredmény a haladás híveit igazolja, hiszen az új kötél, liszt, fésű jobb! 1959-ben a kádári politikai és propagandatörekvések kezdték éreztetni hatásukat: a megye paraszti lakossága tömegesen lépett be a szövetkezetekbe, melyek a falusi élet legfőbb színterei lettek. A falusi boltokat, kocsmákat, kisvendéglőket is a földműves-szövetkezetek működtették. Hogy a még bizonytalankodókat meggyőzzék, 1959-től megnő a falusi életkép-tudósítások száma. A kultúrpolitika szintjén is felértékelődik a falusi lakosság. Sőt megjelenik a még meglévő néphagyomány is, a maga valójában a lap hasábjain. Ebben nagy szerepük van a falura került, vagy a diploma megszerzése után falujukba hazatérő pedagógusoknak, népművelőknek, akik felismerve a néphagyományok társadalomszervező erejét, szerepét és fontosságát, ekkor kezdik meg lakóhelyükön - többnyire még külső segítség nélkül - a hagyományok és a tárgyi emlékek összegyűjtését. „Ebben a zárt körben maguk termelték ki maguknak mindazt, amivel a puszta létfenntartáson túl, emellett és ennek ellenére széppé, színessé tették bútoraikat, szerszámaikat, kiala-36
