Balogh László: Balogh László retrospektív kiállítása. 2010. január 23 - március 15. MűvészetMalom, Szentendre (Szentendre, 2010)
Verba Andrea: Interjú Balog László festőművésszel
biztosítani a megélhetésemet. Számomra ugyanezt a töretlen ívet közvetítik Németh Lajos kiállításmegnyitó szavai is: „Balogh László nem csupán születése jogán, hanem a szó szellemi értelmében is szentendrei festő. Számára Szentendre és Barcsay összefonódott a konstruktivizmussal. Új művei azt bizonyítják, hogy hű marad a konstruktív tradícióhoz. Komponálási szándéka, vizuális logikája mutatja, hogy mind szuverénebbül beszéli e sajátjává vált formanyelvet. Szintetizálni tudja a konstruktivitást a dekorativitással. Balogh Lászlónál nem egy mester, hanem a genius loci értékeinek vállalásáról van szó. Erre tanította Barcsay és Szentendre szelleme. Nagy tradíciót vállalt és annak méltó folytatója..." VA: Hogyan tudná jellemezni a pályatársakkal, kollégáival való kapcsolatát? BL: Közvetlen barátaimmal folyamatosan tartottuk, tartjuk a kapcsolatot. Az új művésztelepiekkel eleinte összejártunk, később ez atomizálódott. Mindenkinek kialakult a saját útja. VA: Ha valaki az életművét összefoglaló, 2000-ben megjelent katalógusát fellapozza, egyértelműen kirajzolódik az a „töretlen" Ívű pálya, amiről Barcsay már 1974-ben írt. Mit jelent az Ön számára Szentendre, mint inspirációs forrás? Melyek azok az Ön számára kedves városképi motívumok, amelyeket leggyakrabban megfestett? BL: Számtalanszor megfestettem ezta sikátort (Sikátor, 1960; Munkácsy utca, 1963) a piactéri gömbfákat vagy a Várdombról a rálátásos udvarokat. Ha lenéz a Várdombról, az külön festői izgalom. Onnan föntről látni lehet a tűzfalakat, a tetők játékát, a gyönyörű részleteket. Itt a Bodor-ház, aminek kapuját mára szinte teljesen szétverték. Vagy itt vannak a Tornyok (1968). Na, itt már kezdtem szintetizálni. Ez már az a bizonyos átírása a motívumnak, ami tulajdonképpen rendet, képet szervez. Mert a képet meg kell szervezni, nem csak úgy hunyorgatni a látvány előtt. Ott geometria van. Nem véletlenül mondta valaki: „Ha nem Dél-Franciaországban találják ki a kubizmust, akkor Szentendrén is ki lehetett volna találni.1' Látja, mindenütt ezek a tőmondatos témák. Ameddig és ahogy én az absztrahálásban elmegyek, az nem egy merev séma, hanem érzelmileg telített, kifejező. Ha több figurás kompozícióról van szó, akkor is minden figurának megvan a maga karaktere. Aki ebben sémát lát, az nem érzi ennek a lényegét. Még talán abban a képben is van érzés, ami a Vigadó Galériabeli kiállítás plakátjára került. Csak ott ez főként abban érzékelhető, ahogy a forma a térben föl van bontva. Fiatalkoromban én viszonylag kontúrosan festettem, és emlékszem, hogy ez többekre hatott. Ezeket a bizonyos szentendrei „ősmotívumokat'1 majd mindenki megfestette, de két egyformát nem talál a képek között. Tehát hogy azt hogyan komponálja, hogy az mennyire feszített, vagy az egész panorámát beleveszi, az mind teljesen különböző. Ezt a képet (Ház fákkal, 1961) például a minisztérium vette meg. Akkoriban Makrisz Agamemnont fölkérték, hogy a Műcsarnokban rendezze az országos kiállítást. Nem tudta, ki vagyok, és ahogy beléptem a főterembe, látom, hogy ott van ez a kép. Akkor ez egy nagy dolog volt, mert nem egy államilag támogatott művész festette. Visszatérve a Tornyokhoz, miből van itt a szintézis? Barcsaynak van például egy képe, amin két női fejet komponál egymásba (Két női fej, 1961). Tudat alatt ez hathatott rám, amikor a Tornyokat festettem. Barcsay esetében, ha a megvásárolt Mednyánszky-képeket nézzük, ugyanígy nem direkt hatásról van szó! De mindkettőjükben ott a drámai karakter. Mint a természeti valóságnak, a látott dolgoknak, ennek is fel kell szívódnia az emberben. Végül én a képeimmel egy ilyen sűrített minimal art kategóriába jutottam el. VA: El tudná képzelni, hogy egy másik városban él? BL: Nem. Én annyira röghöz kötött vagyok, az apám is itt született, a nagyapám is, tehát mondhatni, őshonos vagyok. Az igaz, hogy azóta ez a város nagyon megváltozott, de én annyi mindent, annyi szeretetet kaptam ettől a várostól, hogy elmondani nem tudom. Még ma is! Hetvenhat évesen is megszólítanak a piacon, ha a szentendrei újságban megjelenik valami hír rólam, a kiállításról, képekről vagy a mostani portréfilmröl kérdeznek. Temetéseken a hozzátartozók, akik innen régen elszármaztak, vagy a külföldről hazalátogató ötvenhatosok gyakran az utcán is megszólítanak. Azt hiszik, hogy itt még az van, amit itt hagytak. Hát, azóta nagyot változott a világ, de valahol, tudja, csodálatos kapocs, hogy ezekkel az emberekkel egy szemvillanás alatt azonnal értjük egymást. A közösen megélt múlt erre a fedezet. Na, ilyen volt ez a Szentendre! Nem véletlen hogy a pestiek ösztönösen idemenekülnek Budapestről. Pedig ma már itt is egész más az élet, nem olyan családias, mint régen. Valahol az egész nevelési szisztéma, iskolarendszer, minden megváltozott, és legfőképpen a családoknak az összefogó ereje. A közösség elvesztette a kohéziós erejét, az eresztékek meglazultak. Nekem ezért nagy élmény, ha találkozom valakivel, aki innen negyven éve elszármazott, és érzem, látom, ahogy a szemével végigsimogat, mert hogy őt az anyám vagy apám tanította. Tavaly, amikor a hetvenöt éves születésnapom volt a városházán, meghatódtam, mert ahogy körülnéztem, a legkülönfélébb embereket láttam, és éreztem, hogy a közösen megélt múlt milyen erős kapocs. Évtizedekkel ezelőtt egy híres építész professzor, amikor a műemléki hónapnyitó ünnepségét Szentendrén tartották, példának hozta, hogy ez egy olyan különleges hely, amit a festők fedeztek fel. „Addig örüljenek - mondta amíg idejárnak a festők, mert ez a kisváros így megőrzi szépségeit." VA: Mit jelent az Ön számára ez a mostani elismerés? 14
