Ruzsa György: Bronzba zárt áhítat. Az orosz fémikonok művészete és teológiája (Szentendre, 2009)
Bevezetés
emelkedett alkotást hozzon létre. Ebben segítségére van a podlinnyik [подлинник} azaz a hermenía [ep|ir|veíaj, vagyis az ikonfestő kézikönyv, amely az adott ikont részletesen leírja, s néha még vázlatosan ábrázolja is. Az ikon tehát ily módon ima, pontosabban nem szóban, hanem képben kifejezett ima. Néhány teológus az Istennel való találkozási pontnak is nevezi. A helyzet tovább bonyolódott, amikor a 17. század derekán Oroszországban megjelentek az ószertartásúak [старообрядцы], vagy más szóval az óhitűek [староверы}. Gyakran raszkolnyikoknak [раскольники], szakadároknak is nevezték őket. Az ószertartásúak még inkább ragaszkodtak a hagyományokhoz. Nyílton patriarcha reformjait ellenezték. Ragaszkodtak többek között a régi kétujjas keresztvetéshez, a háromujjas helyett, a korábbi kétszeres „allelujához”, az új háromszoros helyett, a nap járásával megegyező irányú körmenethez, a nap járásával szembeni körmenet helyett, a Proszkomidiánál a hét proszforához, vagyis felajánlási kenyérhez az öt helyett. Az ószertartásúak ellene voltak annak is, hogy Nyílton patriarcha a görögből egyházi szlávra fordított szertartáskönyvek fordítását megújíttatta. Az ószertartásúak sokszor életüket is áldozták hagyományőrző elveikért. Az elsők között volt Pável lcolomnai püspök, akit vízbe fojtottak vagy vadállatokkal falattak fel. Fedoszja Morozova bojárasszony is életét áldozta hitéért 1675-ben. Ezt ábrázolja Szurikov híres festménye a Tretyakov Képtárban. Az ószertartásúak nagy prédikátorát, az aszkéta Avvakum protopopát Pusztozerje főterén 1682-ben megégették. Az ószertartásúak megjelenésével a hagyomány szerepe tehát még fontosabbá vált. Ezzel függ össze, hogy nagymértékben megnőtt a fémikonok száma. Hiszen az öntvény pontosabban megőrzi az előképet, mint a fára festett egyedi alkotás. Egyedi jegyek persze itt is vannak: az ötvözőanyagok aránya, mely kihat az ötvözet színére, felületére, egy-egy öntőműhely sajátos öntéstechnikája, az öntvény utólagos megmunkálása és nem utolsó sorban az, hogy az ikont gyakran sokszínű zománccal díszítették. Igaz, korábbi évszázadokból is maradtak fenn fémikonok főleg Kijevben és Novgorodban, de a 18. század elejétől már tömeges gyártásról beszélhetünk. Az orosz pravoszláv egyház eleinte ellenezte a fémikonok készítését, de e kicsiny tárgyak nagyon népszerűek lettek a pravoszláv hívők körében is, így végül engedélyezte a fémikonok használatát a házi ájtatosság körében. A fémikonokat az óhitűek gyakran magukkal hordták, megörökölvén szüleik, nagyszüleik ikonját, így nem csak az ábrázolt szentre, hanem őseikre is emlékeztek. Egy 1846-os kormányjelentésben a rézikonokról és rézkeresztekről a következőket olvashatjuk: „Ezen ikonok és keresztek használata... mindenütt megtalálható egész Oroszoszágban. Ez már régóta meggyökeresedett az egyszerű nép körében, beleértve a pravoszláv hitű személyeket is. Az ikonok tehát majdnem minden tűzhelynél és más lakhelyen megtaláltatnak. Kifüggesztik azokat a falvakban, a házak kapuja fölé, a bíróságokon is, és másutt is. Ezekkel az ikonokkal áldják meg a parasztok gyermekeiket, akik hosszú útra mennek, vagy, ha katonának viszik őket, és ezek az ikonok azután egész életre náluk maradnak.”141 Gorkij „Emberek között” című munkájában a következőket olvashatjuk: „Igen gyakran hoztak öregemberek és öregasszonyok eladásra a Nyikon előtti időkből származó, régi nyomtatású könyveket,
