Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Novákné Plesovszki Zsuzsanna: Az evangélikus néphagyományok elsajátítása a gyermek családba nevelődésének formáival a XIX-XX. században
A gyermek tehát, amíg nem jelentett komolyabb munkaerőt, az anyára maradt. Öthat éves korában a gyermek már libapásztorkodott. A szegényebb család gyermeke 10-12 évesen már elszegődött szolgálni, a jobb módúaké pedig saját gazdaságban segítettek. 13-14 éves korukra a munkavégzés már rendszeres volt, megtanulták a felnőttektől a mezőgazdasági munka minden részletét. A vasár- és ünnepnapokon az egyház rendeletekben tiltotta a munkavégzést.4 A lelkész egyébként maga is gazdálkodott, kertészkedett, a gyülekezet lelkésze 1846-ban gyümölcsöskertet létesített tanítványainak.5 A lelkészek tehát, mint egyházfők, utasításaikkal, személyes példamutatással, a munkavégzés gyakorlatával neveltek erkölcsös életre és hasznos munkavégzésre. A vallás szokásai meghatározóak voltak a vallásos világnézetű közösség hagyományainak továbbadásában. Az imádkozás a keresztény lelki élet legfontosabb eleme és előfeltétele, reggel és este természetes volt az imádkozás, étkezésénél az asztali áldás, imádkozásnál az összekulcsolt kéz az embernek az Istenhez menekülésének jelképe. Szlovák családoknál Mezőberényben - mint mindenhol Békés megyei szlovákoknál - szokás volt az otthoni imádkozás, a „domácna poboznost”. Azok, akik az egyházi istentiszteleti rendbe hajlott koruk, vagy betegségük miatt nem tudtak bekapcsolódni, az otthoni ájtatosság keretében imádkoztak és énekeltek. Munka végeztével, vasárnap délután is szokásban volt ez. Ilyenkor mindenki tiszta ruhát öltött magára, a nők ünneplő kendőt, a férfiak fekete kalapot, az időseb általában fekete ruhát is, a fiatalabbak pedig általában azt, amit máskor a templomban viseltek. Karácsonyi, húsvéti ünnepkörökben is divatozott ez a szokás. A családfő, vagy az idősebbek vezetésével imádkozott a családközösség, és énekelt a rézveretes Tranosciusból, az evangélikus énekeskönyvből. Előfordult bibliai részletek felolvasása is, vagy temetések hírére gyászénekek éneklése a Funebrálból. A közös családi imádkozásokon a gyermekek is részt vettek, az 1970-es években én is résztvevője lehettem az ilyen alkalmaknak. Általában minden házban volt több Tranoscius, Funebrál és Postilla.6 Akadt olyan család, ahol mindenkinek volt énekeskönyve. A Tranoscius - ha nem volt biblia -, családi krónika feljegyzésére is szolgált. Ezt az énekeskönyvet kapta meg a gyermek az első úrvacsora vételkor ajándékba a szüleitől. Ebből tanul meg olvasni, énekelni és imádkozni. A templomba hívást a háromszori harangszó jelentette, az ünnepi harangozást a hírharangtól a gyermek már korán megkülönböztette, hiszen az előbbivel hívták az evangélikus népiskola tanulóit is az iskolai rendezvényekre, amelyeket rendszeresen a templomban tartottak meg.7 A templomba ünnepnapokon és vasárnap járt a család. Az asszonyok az ebédfőzést félretették. Gyermekeiket tiszta ruhába öltöztették, ami általában fekete nadrágot, fehér inget jelentetett. A templomajtónál a férfiak és a nők külön váltak. Bent a templomban az ülésrend nemek és életkorok szerint különült el, ami azonban csak a felnőttekre vonatkozott. A kisgyermek édesanyja mellett ült, majd 8 éves kora után a karzati ülőhelyeken foglalhatott helyet az első sorokban, itt volt a fiúk ülőhelye, akik viselkedésére a custosok ügyeltek, akiknek feladata a rendetlenül és illetlenül viselkedők fizikai megfenyítése, 2-3 méteres husánggal a kezükben. A lányok a családi helyen, az édesanyjuk mellett ültek, 4 LásdNOVÁK László, 1983. 5 JESZENSZKY, Karol, 1861.47. 6 TÁBOR] György, 1986. 7 NOVÁKNÉ PLESOVSZKI Zsuzsanna, 2005. 431
