Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Hála József: Néhány anekdota és történet a magyar néprajztudomány köréből
csak az az irányzat tudja megmozgatni az államokat, amely lehatol a nép legalsó rétegéig. Aki tehát tudni akarja, hogy mi készül a Balkán-államokban, az a nép között keresse az információkat. Amikor 1911-ben a románok és szerbek között létrejött a megegyezés a monarchia ellen, fölcsaptam oláh juhásznak a Retyezáton és nekiindultam az első földerítőútnak. Ezt aztán a háború előtt és alatt még sokszor végigcsináltam Oláhországban éppen úgy, mint Albániában. Tapasztalataimról beszámoltam Tiszának, Berchtoldnak, Hötzendorfi Conradnak. Gyakran kerültem kritikus helyzetbe, de hidegvérrel az ember mindig kivághatja magát. [...]32 A „pásztor” báró Nopcsa Ferencről, az erdélyi és a romániai havasokban történt kalandjairól több cikkben és könyvben33 is olvashatunk, ezúttal azt a történetet idézzük, amelyet Romulus Vuia mesélt el Bálint Sándornak: [...JA Naposáról (báró Nopcsa Ferenc) is van egy történetem. 38-ba jártam életembe először Erdélybe. A feleségemmel voltunk, olyan erdélyi körutazást csináltunk, csak hat helyen lehetett kiszállni, nagyon takarékoskodni kellett a hellyel. Kiszálltunk először Kalotaszegen, majd Kolozsváron, és akkor bementünk az akkor román igazgatás alatt álló Néprajzi Múzeumba. Hát ott megszólalok magyarul, ott egy fiatal muzeológus, azt hittem, hogy tud magyarul. Hát nem tudott, vagy nem akart beszélni. Már éppen jönni akartunk el, a feleségemmel pár szót váltottunk és akkor lépett be egy úr, mint később kiderült, a Vuia Romulus. Tudjátok a nevit, a Gunda az szorosabb kapcsolatba volt vele. Ilyen tárgytörténész volt az is inkább. Hát tökéletes magyarsággal beszélt, bánáti román és zenlai gimnáziumban érettségizett, felkerült Budapestre, elvégezte az egyetemet a Teleki Pálnak a korosztályával együtt. No, és hát mikor a Vuia jött, hát kérem, tessék bejönni, szépen végigvezetett minket és hát megköszöntük a szíves jószolgálatot. Abba maradt a dolog. Megálltunk Marosvásárhelyen, aztán Brassóba, egy vasárnap értünk oda. Hát a főtéren ott kit látunk, de ismerős valaki, hát a Vuia volt, megismert, ránk köszönt. Akkor újra találkoztunk, meghívott vacsorára. Akkor elég sokáig elbeszélgettünk egymással. Hát azt mondja, kérem én a magyar időkbe a báró Nopcsa Ferenccel voltam jó kapcsolatba és hát elhatároztuk, hogy a havasi juhászatot tanulmányozzuk. Valahol ott fent a Retyezátban. Éppen úgy csináltak, mint a Herrmann Tóni, beöltöztek. Felvette Vuia is, meg a báró úr is azt a vastag zsíros gatyát, amelyik talpon is megállóit, úgy ki volt készítve, hogy a bolhák ne csípjék, ez a magyaroknál is megvolt különben, ez a faggyúzás, és hát szépen mentünk, mint afféle munkátlan juhászlegények, kerestünk ugye kenyeret. Fölértünk egy havasi esztenára, na és akkor azt mondja, estefelé volt, a juhásznak a felesége meghívott bennünket, éppen megfejt, és abba a pendelszerű, zsákból varrott szoknyába, rátette egy ilyen kupára azt a szoknyát és azon átszűrte a tejet. És azt nyújtotta a jövevényeknek. Hát azt mondja, egymásra néztünk, hogy hogy kell ezt meginni, hogy kell lenyelni. Hát aztán egyet gondoltunk, áldozatot kell a néprajzért hozni és hát leöntöttük magunkba. Aszongya, csak a kezdet volt a nehéz. Valami két hónapig ottan juhászlegénykedtünk. No, mostan aztán mikor eléggé kitapasztalták, kitanulmányozták a dolgokat, akkor szépen legyüttek, leereszkedtek a havasokból Herkulesfiirdőnél. De ugyanabba a pakulár öltözetbe, bocskorba, gatyába. No, azt mondja a Nopcsa, megtréfáljuk a vasutat. Ott Herkulesfürdőn, vagy Orsován válttattak két első osztályú vasúti jegyet Budapestig. És úgy azon piszkosan, oda beültek a fülkébe. Hát megvolt a jegy, nem lehetett őket letessékelni a vonatról. A vonat már el is indult. Hát kérem, most bemegyünk az étterembe, valamit eszünk vagy egy feketét 361
