Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)

Imre László: A látomás-vers két változata Aranynál

{János Jelenések 6. 12.) A XIX. század derekán nálunk eléggé ismert Gibbon (A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története című főműve közvetlenül a francia forradalom előtt született) a kereszténység korai szakaszára vonatkozóan mutat rá arra, hogy az orthodox hívők éhínség, üstökös, napfogyatkozás, földrengés, árvíz eljöveteléről voltak meggyőződve, amik a misztikus Babilon összeomlását kísérik.

Az emberiségre váró megpróbáltatások iszonyata ott van az Alom-való-Ъап is:

Ott a bűn, ki régen eldobta az álarcot S az igazság ellen nyíltan visel harcot.

Ott nem szent a tűzhely, sérthető a vendég,

Ott a férfi öl nőt és az erős gyengét.

A Gondolatok a béke-kongresszus körül is azt a kérdést teszi fel, hogy „Nem lehet-é ismét egy űj / Népáradás a földön?”, ami reformkori nemzethalál víziókhoz is kapcsolódik:

Mint buborék tűnik fel ott Nép nép után kimúlván:

Jaj annak, mely már tündökölt!

Annak közel halála,

Elsimul a víz tükre és Új hab tolul reája.

Érdekes és jellemző, hogy ez a veszély oly mértékig rémíti a nemzetéért aggódó Aranyt, hogy egy egészen más politikai helyzetben, az 1860-as években, a Deák iránti bizalom éveiben is visszaidéződik nála:

Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad,

Soha középszerben tespedve nem állhat;

Ország, ha erőtlen növekedni, már fogy - Nyakadba is omlik, támasszad akárhogy.

{Buda halála)

Az apokaliptikus vízió-beszédnek nemcsak annyiban van köze Petőfihez, hogy az általa megjósolt és várva-várt élethalálharc, világforradalom egy szörnyű pusztulás és megsemmisülés esélyét fogalja magába, hanem annyiban is, hogy a képek, képzetek szintjén, a magatartást és a jóslatot is minden kétséget kizáróan Petőfi ihleti:

S holttestemen át Fújó paripák

Száguldjanak a kivívott viadalra,

S ott hagyjanak engem összetiporva. -Petőfi álma, látomása, reménye (természetesen, csak költői megnyilatkozásaiban): a zsarnokság elleni harcban halni meg, amikor is „ajkának örömteli végszavá”-t a csatazaj nyeli el. Mindez egy sajátos, romantikus eszkatológia jegyében és hatására ölt ilyen alakot. Az Alom-való alanya aligha függetlenül ezen látomástól mondja azt:

Paripák nyihognak, hadsereg közelget:

Én kelnék az útból, de a föld nem enged;

Fehér lepedőmnek visszaránt a terhe:

Átmegy a nép rajtam, én fekszem leverve.

Petőfi a maga diadalmas hitében még azzal a gondolattal is eljátszhat az elképzelt jövőben, hogy a Jó győzelméért áldozza életét, Arany víziójában a tehetetlenség, az eltiportság, a cél és eredmény nélküli pusztulás jelenik meg, a később megfogalmazott

306