Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)

Nagy Molnár Miklós: Az egyéniség szerepe az alföldi fazekasságban

Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei ipari és mezőgazdasági kiállításon Szolnokon, szintén bronzéremmel jutalmazták. A helyi közvélemény a Karcagi Napló tudósításából értesülhetett arról, hogy Szolnokon kilenc helyi iparos vett részt a kiállításon. Közöttük kapott helyet Kántor Sándor agyagmunkáival, vázáival és díszedényeivel.9 1929-ben Kaposváron az Országos Mezőgazdasági és Ipari Kiállítás és Vásáron arany érmet nyert. Az 1930. évi Orosházi Mezőgazdasági Ipari és Kertészeti Kiállításon a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara arany oklevéllel jutalmazta.10 11

1937. újabb nagy sikert jelentett Kántor Sándornak, ekkor kapta meg az ezüstkoszorús mesteri címet. E kitüntetést elsősorban művészi kályháival érdemelte ki. Sikereit a Debrecenben megrendezett Tiszántúli Ipari Kiállítás és Árumintavásár keretében zajló iparos- és mesterversenyen újabbakkal gyarapította - a kiosztott nyolc aranyéremből egyet Kántor Sándornak ítéltek oda.

Az 1927. év döntő változást hozott, ekkor találkozott a szintén karcagi születésű néprajzkutatóval, Györffy Istvánnal. Kántor ekkor még nem találta meg saját stílusát, olyan edényeket készített, amelyekhez hasonlót a pécsi Zsolnay gyárban állítottak elő. Györffy irányította figyelmét Tiszafüred fazekasságára, amely a századfordulón jóformán kihalt. Bő forrásként szolgált az ottani anyag, sokat lehetett belőle meríteni. Ebben az időben kezdte tanulmányozni, elsajátítani az ottani edények gazdag motívumkincsét és kompozíciós rendszerét. Felkereste a régi füredi fazekasok utolsó képviselőit, Márki Istvánt és Molnár Sámuelt. A fazekasok özvegyeitől pedig régi tányérokat vásárolt, amelyeket mintának használt."

„Kezdetben pontosan, mívesen másolt. Majd e munka közben lassan ébredt benne a felismerés, hogy nem holt, hanem újjáteremtésre vágyó anyag birtokába jut. A felismerést tett követte. Nem nyugodott bele a nagyszerű hagyaték kizárólagos ismétlésébe, keresni kezdte a továbblépés lehetőségeit. Ez az egyszerű tény határozza meg Kántor Sándor helyét, szerepét és jelentőségét a fazekas népművészek közt, de azon túl is az egész népi iparművészetben.”12 Munkásságában tehát a másolást hamarosan az újjáformálás, az újrafogalmazás követte. Nem pusztán reprodukált, hanem alkotott a tiszafüredi stíluson belül, „Kántor-stílusban”.

Miután Kántor Sándor a közbirtokossági téglagyárból a Bethlen Gábor utcába költözött, 1930-ban kemenceépítési engedélyt kellett kérnie, s csak ezután építhette fel udvarán égetőkemencéjét. 1936-ban készített miskakancsói és menyecske formájú pálinkás butellái Tokióba is eljutottak kiállításra.

A két világháború között és utána néhány éven át a tiszafüredi hagyományok irányították munkásságát. Ezt változatos virág- és levélornamentika, madárábrázolás, előkarcolt rozetták, egyszerű pontvonalból összetevődő díszítmények jellemezték. A negyvenes, majd az ötvenes években Tiszafüred mellett természetesnek tűnt, hogy elsősorban az azzal sokban rokonságot mutató Mezőcsát hagyományait kezdte tanulmányozni. Megismerkedett a díszítőelemekkel, a szerkesztési elvvel és a színezéssel. Domanovszky György megállapítása szerint: „A díszítményekkel gazdaságosan bánt, nagy szabad felületeket hagyva. Kialakította saját mezőcsáti stílusát, amely sokban eltér az előképektől.”13

9 Karcagi Napló, 1928. 65. sz.

10 SajtosA. 1992.

11 Füvessy A. 2002. 120

12 Domanovszky Gy. 1977. 12.

13 Domanovszky Gy. 1977. 35.

297