Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Viga Gyula: A Bodrogköz és a Bodrog mente szőlő és borkultúrájához
Víg a Gyula A BODROGKÖZ ÉS A BODROG MENTE SZŐLŐ- ÉS BORKŐI TÚRÁJÁHOZ A Bodrogközt - hasonlóan a magyar Alföld más vízjárta vidékeihez - a néprajzi kutatás leginkább az archaikus eljárásmódok, „ősinek” vélt eszközök és technikák reliktum területeként tartotta számon. Bizonyára csak erősítette ezt a felfogást, hogy a trianoni határmegvonás (1920) után a néprajzi vizsgálatok lényegében a történeti táj déli, magyarországi területére szorítkoztak, jószerével el is fedve ezzel a Bodrogköz táji tagoltságát.' Az elmúlt félszázad alatt örvendetesen sok tudományos eredmény árnyalta a korábbi felfogást, s a településtörténet, agrártörténet, természeti- és társadalomföldrajz, valamint a néprajz tényei mellett, más, hasonló adottságú tájak kutatása is a rendszerelvü értelmezést szolgálta.1 2 Az előbbiekből is adódott, hogy a földrajzi, történeti-agrártörténeti és néprajzi kutatások annak sokrétű bemutatására (is) törekedtek, hogy a táj változatos felszíni formáihoz a bodrogközi ember egymást váltó generációi többféle módon alkalmazkodtak. A tevékenységi formák komplex életmód stratégiákban egységesültek, amelyek részben falucsoportonként modellezhető típusokat, részben pedig jellegzetes üzemszervezeti formációkat képeztek. Sajnos, a történeti kutatások hálója ma még nem elég sűrű ahhoz, hogy az egyes települések működési rendjét ilyetén módon megrajzoljuk, a kéziratos térképek is csak a 18. század második, még inkább a 19. század első felének tájhasznosításáról informálnak. Jelen munka a Bodrogköz szőlő- és borkultúrájának történeti-néprajzához közöl újabb adalékokat, ugyancsak a táj hasznosításának sokszínűségét igyekezvén ezzel hangsúlyozni. Mivel a témáról Boros László önálló tanulmányt közölt,3 elsősorban az ő eredményeinek kiegészítésére törekszem.4 Előzetesen hangsúlyozni kell, hogy e történeti táj adottságai eleve nem mindenhol tették lehetővé a szőlő termesztését. 1. Abban, hogy tájunkon a szőlő évszázadokon át - főleg a filoxéra-vészig - a magasabb térszínekre szorult, a Bodrogköz egészségtelen birtokstruktúrája is szerepet játszott: a parasztemberek egyszerűen sajnálták szőlővel beültetni a nehezen megszerzett szántóikat. Királyhelmeci adatközlőm nagyon pontosan megfogalmazta a bodrogközi szőlő- és borkultúra elterjedésének jellemzőit: „A Bodrogközben a parasztember számára a szőlő nem tartozott a legfontosabb növénykultúrák közé. A jó termőföldet - legyen az kert vagy szántó - soha nem ültették be szőlővel. Csak a hegyoldalt ültették be szőlővel, ahol egyéb nem termett, vagy a magasabb homokdombokat, amik a vízrendezés után kevésbé voltak jó helyei az igényesebb növényeknek. Azonban a Teremtő a Bodrogközt néhány heggyel is megáldotta - ilyen az én szülőfalum (Szentes), aminek a hegye folytatása a királyhelmecinek, innen nem messze van a kövesdi és a szerdahelyi hegy. A többi már túl van a 1 Utóbb például Dankó Imre hívta fel a figyelmet erre a tényre. Vö. DANKÓ Imre 2001. 89. 2 DÓKA Klára 1977., VALTER Ilona 1974., BALASSA Iván 1975., BOROS László 1997., FRISNYÁK Sándor 1990. FRISNYÁK Sándor 2005., ANDRÁSFALVY Bertalan 1973., BORSOS Balázs 2000., SISKA József 1986., VIGA Gyula 1996., Összegző bibliográfia: NAGY Géza 1999. 3 BOROS László 1994. 205-218. 4 Vö. még: BOROS László 1999. 261
